Bíboros

Weber Henrik: Bíboros (1847)

A bíboros vagy kardinális (latinul: Sanctae Romanae Ecclesiae cardinalis, rövidítve S. R. E. cardinalis) a katolikus egyház olyan főpapja, akit a pápa a Bíborosi Kollégium tagjává nevez ki. Az Egyházi Törvénykönyv szerint a bíborosok különleges testületet alkotnak: a vonatkozó külön törvény alapján megválasztják Róma püspökét, továbbá testületileg és egyénileg segítik a pápát az egyetemes egyház kormányzásában. A pápaválasztásban azok a bíborosok vehetnek részt, akik az Apostoli Szék megüresedése előtt még nem töltötték be nyolcvanadik életévüket; őket választóbíborosoknak nevezik.

A bíborosság az egyházjog által szabályozott tisztség, nem az egyházi rend negyedik szentségi fokozata. A püspöki, presbiteri és diakónusi bíborosi rend a Bíborosi Kollégium három történeti-jogi osztályát jelenti; a modern bíborosok túlnyomó többsége püspök. A világ bármely részén szolgáló latin egyházi bíboroshoz egy római cím — suburbicarius püspöki szék, címtemplom vagy diakónia — kapcsolódik. Ez a Római Egyházhoz tartozás jelképes és jogi kifejezése, nem római plébánosi vagy területi kormányzati megbízás.

A bíborosok közül sokan részegyházak élén álló püspökök vagy érsekek. Mások a Római Kúria dikasztériumaiban — vagyis az Apostoli Szentszék központi kormányzati szerveiben —, az Apostoli Szentszék diplomáciai szolgálatában, illetve tudományos vagy lelkipásztori feladatkörben működnek. Egyetlen püspöki vagy érseki szék sem biztosít alanyi jogot a bíborosi kinevezésre: a pápa a jelöltek személyéről szabadon dönt.

Elnevezése és jellege

A latin cardinalis a cardo („sarokvas”, „forgópont”, „sarkpont”) szóból ered. Az ókori és kora középkori egyházi szóhasználat előbb azt a klerikust jelölte vele, aki egy meghatározott templomhoz tartósan hozzá volt rendelve (intitulatus, incardinatus). A megnevezés később főnévvé vált, és mindinkább a Római Egyház főbb papjaira, diakónusaira és a Róma környéki püspökökre korlátozódott. A „kardinális” szó a magyar nyelvben is megőrizte a „sarkalatos”, „alapvető jelentőségű” értelmet.

A magyar bíboros elnevezés a méltósághoz kapcsolódó vörös öltözetre utal; régebbi alakja a ma is érthető bíbornok. A történeti purpura, a bíbor, a karmazsin és a skarlátvörös eltérő korszakokban nem mindig ugyanazt a festékanyagot vagy pontos színárnyalatot jelentette. A drága mediterrán türoszi bíbort bíborcsigákból állították elő; a késő középkorban a vörös kelmékhez egyre nagyobb szerepet kapott a kermesztetűből nyert kermes. Konstantinápoly eleste és a keleti kereskedelmi viszonyok átalakulása szintén hozzájárult a festékanyagok hozzáférhetőségének változásához. II. Pál pápa 1464-től megerősítette a vörös birétum, köpeny és más skarlát színű ruhadarabok használatát; a 16. századtól az Amerikából behozott bíbortetű festékanyaga is elterjedt Európában. A „kihaló bíborcsigák miatti” egyszeri színcsere népszerű magyarázata ezért leegyszerűsíti a több évszázados öltözet- és festéktörténeti folyamatot.

A vörös szín hivatalos katolikus értelmezése a Krisztus és az Egyház iránti hűséget jelképezi, amely szükség esetén a vérontás vállalásáig terjed (usque ad sanguinis effusionem). Ez a formula a bíborosi jelvények átadásának szertartásában is megjelenik.

A bíboros hagyományos megszólítása magyarul eminenciás úr, hivatalos formában őeminenciája; latinul Eminentia Reverendissima. Az „eminenciás” cím VIII. Orbán pápa 1630-as rendelkezése után vált általánossá. A bíboros neve a magyar szórendben rendszerint a méltóság megjelölésével együtt szerepel, például „Erdő Péter bíboros”.

Történeti kialakulása

Római gyökerek

A bíborosi intézmény nem egyetlen alapító rendelkezésből származik, hanem a Római Egyház több évszázados szervezeti fejlődésének eredménye. Az ókori Rómában a püspök körül szolgáló papság több, egymást kiegészítő csoportból állt:

• a város főbb templomaihoz, az úgynevezett titulusokhoz rendelt presbiterekből;
• a városi kerületekben karitatív, liturgikus és igazgatási feladatokat ellátó diakónusokból;
• a Róma közvetlen környezetében fekvő, később suburbicarius néven összefoglalt püspöki székek főpásztoraiból.

A római címtemplomok eredetileg olyan istentiszteleti és közösségi központok voltak, amelyek közül több magánházakhoz vagy korai keresztény családok birtokaihoz kapcsolódott. A Szümmakhosz pápa alatt 499-ben tartott római zsinat iratai már a római tituláris papokat templomaik megnevezésével sorolják fel; az 595-ös római zsinat dokumentumait huszonnégy tituláris presbiter írta alá. A fontosabb bazilikák liturgikus szolgálatában a tituláris papok és a környékbeli püspökök heti beosztásban vettek részt.

A római diakónusok feladatai a szegénygondozáshoz, az egyházi javak kezeléséhez és a pápai liturgiához kötődtek. A város kerületeihez kapcsolódó diakóniák száma és szervezete a századok során változott, de belőlük alakult ki a bíboros-diakónusok rendje. A Róma környéki püspökök a pápa helyettesítésében, a püspöki liturgiákban és a zsinati tanácskozásokon kaptak kiemelt szerepet; belőlük fejlődött ki a püspök-bíborosok csoportja.

A cardinalis elnevezést a középkor első felében más püspöki székhelyek főpapjaira is alkalmazták, de a 11–16. század folyamán fokozatosan a Római Szent Egyház bíborosainak kizárólagos címévé vált. A történeti eredet magyarázza, hogy a világ bármely részén működő bíboros ma is valamilyen jogi vagy jelképes kapcsolatot kap Róma helyi egyházával.

A pápaválasztás és a kollégium kialakulása

A korai századokban Róma püspökének megválasztásában a római klérus és a város keresztény népe különböző módokon vett részt, és a világi hatalom befolyása is jelentős lehetett. II. Miklós pápa 1059-ben kiadott In nomine Domini kezdetű dekrétuma a bíboros-püspököknek biztosított kezdeményező szerepet a választásban, majd a bíborosi testület egészének részvételét írta elő. A III. lateráni zsinat 1179-ben, a Licet de vitanda dekrétummal valamennyi bíborosra kiterjesztette a választójogot, és a megválasztáshoz kétharmados többséget követelt. Ettől kezdve a pápaválasztás a bíborosok kizárólagos testületi feladatává vált.

A 12. század közepétől a bíborosokat mind gyakrabban kollégiumként (collegium) említették. Ugyanebben az időszakban egyre több, Rómán kívül élő főpap kapott római címet, így a testület fokozatosan az egyetemes egyház magas rangú képviselőit is magába fogadta. A bíborosok pápai legátusként zsinatokon, uralkodói udvarokban és diplomáciai küldetésekben jártak el, a pápai kúria hivatalait vezették, továbbá a pápa tanácsadóiként egyházkormányzati és bíráskodási ügyekben működtek közre.

A hosszúra nyúló pápaválasztások megelőzésére a második lyoni zsinat 1274-ben elfogadta X. Gergely pápa Ubi periculum kezdetű rendelkezését, amely a választókat elkülönített helyen tartandó választásra kötelezte. Ebből alakult ki a konklávé mai intézménye; neve a latin cum clave („kulccsal [bezárva]”) kifejezésből ered.

A késő középkor és a kora újkor

A bíborosok száma a középkorban erősen változott. Egyes időszakokban a kollégium csak néhány tagból állt, a nyugati egyházszakadás idején viszont a rivális pápai engedelmességek külön bíborosi testületeket hoztak létre. A konstanzi és a bázeli zsinat a létszám és a nemzetközi összetétel szabályozását is napirendre tűzte, de tartósan egységes rendszert nem alakított ki.

V. Szixtusz pápa az 1586. december 3-án kiadott Postquam verus és az 1587-es Religiosa sanctorum rendelkezéseivel hetvenben határozta meg a kollégium rendes létszámát: hat püspök-bíborosban, ötven presbiter-bíborosban és tizennégy diakónus-bíborosban. A hetvenes számot a mózesi hetven vén bibliai képével kapcsolták össze. Ez a keret a 20. század közepéig meghatározta a kollégium nagyságát.

A kora újkorban a bíborosok jelentős szerepet játszottak a Római Kúria kongregációiban, a Pápai állam igazgatásában, a diplomáciában, valamint a teológiai és jogi döntések előkészítésében. Anyagi hátterüket gyakran egyházi javadalmak, püspökségek, apátságok és más benefíciumok biztosították. A javadalomhalmozás a korabeli egyházi és világi elit gazdasági rendszerének része volt, és nem azonos a mai címtemplomi kapcsolattal, amely már nem jár a helyi javak fölötti kormányzati vagy vagyonkezelői hatalommal.

Egyes uralkodók úgynevezett koronabíborosokon keresztül igyekeztek érdekeiket Rómában képviselni, és hosszú ideig működtek nemzetek vagy szerzetesrendek bíboros-protektorai is. E gyakorlatok az adott korszak állam- és egyházkapcsolataiba illeszkedtek, majd a modern kúriai reformokkal fokozatosan megszűntek. A „bíboros-nepos” vagy „bíboros-unokaöcs” tisztsége a pápai rokonság kormányzati szerepéhez kapcsolódott, és a nepotizmus elleni 17. századi reformok nyomán vesztette el intézményes jelentőségét.

A bíborosi kollégium és a pápa viszonya a történelem során nem volt változatlan. A bíborosok tanácsadói és választói jogából olykor olyan törekvések is kialakultak, amelyek a pápai kormányzást választási megállapodásokkal kívánták korlátozni. A konklávék előtti úgynevezett választási kapitulációkat XII. Ince pápa 1695-ben megtiltotta. A katolikus egyházjogban a bíborosi kollégium nem a pápa fölött álló szerv: joghatóságát a pápa által adott egyetemes és külön törvényekből nyeri.

A 20–21. századi átalakulás

A 20. század második felében a Bíborosi Kollégium létszáma, földrajzi összetétele és jogi szabályozása jelentősen megváltozott. XII. Piusz pápa 1946-os konzisztóriuma fontos állomása volt a nemzetköziesedésnek: évszázadok óta először szűnt meg az olasz bíborosok abszolút többsége, és több ország első bíborosa került a testületbe.

A történelem nagy részében a bíborosi osztály és az egyházi rend szentségi fokozata nem esett szükségképpen egybe. A középkorban és az újkorban egyes bíborosok csak a kisebb rendeket vagy a diakonátust vették fel. Az utolsó, pappá nem szentelt bíboros Teodolfo Mertel volt, aki 1899-ben halt meg. Az 1917-es Egyházi Törvénykönyv a bíborosi kinevezést legalább áldozópapok számára tartotta fenn.

XXIII. János pápa 1958-ban túllépte a hetvenfős keretet. Az 1962-es Cum gravissima motu proprióval — vagyis a pápa saját kezdeményezésére kiadott jogszabállyal — előírta, hogy a kinevezéskor még nem püspök bíborosokat püspökké szenteljék; a pápa e kötelezettség alól egyedi felmentést adhat. XXIII. János és VI. Pál pápa megszüntette a bíborosok tényleges kormányzati joghatóságát suburbicarius székeik, címtemplomaik és diakóniáik fölött. A bíboros e közösségeket tanáccsal, pártfogással és adományokkal segítheti, de a helyi ordinárius vagy plébános hatáskörébe nem avatkozhat.

VI. Pál pápa 1965-ben a bíborossá kinevezett keleti katolikus pátriárkákat a püspöki rendbe sorolta úgy, hogy saját pátriárkai székük címét tartják meg. Az 1970-es Ingravescentem aetatem motu proprióval a pápaválasztói jog felső korhatárát nyolcvan évben állapította meg. A rendelkezés az életkor és a legnagyobb megterheléssel járó egyházkormányzati feladatok ellátásának kapcsolatából indult ki; a nyolcvan év feletti bíborosok ettől még a Bíborosi Kollégium tagjai maradnak.

VI. Pál 1973-ban egy konzisztóriumi beszédben jelentette be a százhúsz választóbíborosra vonatkozó keretet; kötelező jogi normaként az 1975. október 1-jén kihirdetett Romano Pontifici eligendo apostoli konstitúció — a legünnepélyesebb pápai jogforrások egyik típusa — rögzítette. A teljes Bíborosi Kollégium létszámára nincs állandó felső határ.

Az 1983-ban kihirdetett Egyházi Törvénykönyv 349–359. kánonjai egységesen szabályozzák a bíborosok helyzetét. A korábbi kódex „a római pápa szenátusa” megnevezése helyett különleges kollégiumként határozza meg a testületet. A szabályozás a feladatokat, a három rendet, a kinevezést, a tanácsadói szolgálatot és az Apostoli Szék megüresedése alatti korlátozott hatáskört rögzíti. A Római Kúria jelenlegi szervezetét Ferenc pápa 2022-es Praedicate Evangelium apostoli konstitúciója szabályozza; a dokumentum a központi hivatalokat egységesen dikasztériumoknak nevezi.

A kollégium földrajzi összetétele a 20–21. században tovább szélesedett. A pápák olyan egyházmegyék és országok főpapjait is rendszeresen meghívták a testületbe, amelyek korábban ritkán vagy egyáltalán nem rendelkeztek bíborossal. A 2025-ös konklávén 133 választóbíboros vett részt; ez volt az első pápaválasztás, amelyen a százhúszas törvényi keretnél többen szavaztak. A bíborosok általános kongregációja úgy értelmezte, hogy a keret túllépésével a kinevező pápa hallgatólagos felmentést adott valamennyi jogosult választónak.

Egyházjogi helyzete és feladatai

Kinevezés és bíboroskreáció

A bíborosokat a pápa szabadon választja ki. Az Egyházi Törvénykönyv szerint a jelöltnek legalább áldozópapnak kell lennie, és ki kell tűnnie tanításban, erkölcsben, vallásosságban és az ügyintézésben való okosságban. A kinevezésekor még nem püspök jelöltet püspökké kell szentelni, hacsak a pápa ettől fel nem menti. A felmentést rendszerint idős, teológiai, tudományos, lelkipásztori vagy szerzetesi szolgálatukért kitüntetett papok kapták.

A kinevezést hagyományosan bíboroskreációnak nevezik. A latin creare ebben az összefüggésben jogi aktust jelent: a pápa a Bíborosi Kollégium új tagját nevezi ki. A bíborosi jogok és kötelességek a kinevező pápai határozat konzisztóriumi kihirdetésével keletkeznek. A nyilvános szertartás során az új bíboros rendszerint vörös birétumot és bíborosi gyűrűt kap; kijelölik számára a suburbicarius széket, címtemplomot vagy diakóniát. Hitvallást és hűségesküt tesz, amelyben a katolikus hit megőrzésére, az Apostoli Székhez való hűségre és a rábízott szolgálat lelkiismeretes ellátására kötelezi magát.

A kreáció, a név kihirdetése, a jelvények átadása és a címtemplom birtokbavétele különálló cselekmények. A mai jogban a konzisztóriumi kihirdetés hozza létre a bíborosi jogállást; a vörös jelvények későbbi átvétele nem feltétele annak. A korábbi századok egyedi eseteinek megítélésekor ezért meg kell különböztetni a tervezett vagy megígért kinevezést, az in pectore fenntartást, a tényleges kreációt és a nyilvános kihirdetést.

A köznyelvben bíborosi széknek nevezik azokat a nagyobb egyházmegyéket, amelyek főpásztorai hosszabb történeti időszakban rendszeresen bíborosi kinevezést kaptak. Ez jogszokás vagy pápai gyakorlat, nem alanyi jog. A pápa nem köteles egy adott szék új érsekét bíborossá kinevezni, és olyan szolgálati helyről is választhat bíborost, amelyhez korábban nem kapcsolódott ilyen hagyomány.

A bíborosi rang nem szükségképpen jár együtt valamely kúriai hivatal vagy megyéspüspöki szék megtartásával. A bíboros lemondhat más hivataláról, nyugalomba vonulhat, illetve a pápa elfogadhatja a bíborosi jogokról vagy a kollégiumi tagságról való lemondását. A bíborosi méltóságtól való megfosztás és a hozzá tartozó jogok korlátozása kivételes, a pápának fenntartott intézkedés.

In pectore kinevezés

A pápa a konzisztóriumon úgy is bejelentheti egy személy bíborossá kreálását, hogy nevét „keblében” tartja (latinul in pectore). Ilyenkor a kinevezés tényét közlik, de a személyazonosságot nem. Amíg a pápa a nevet nem teszi közzé, az érintettet nem illetik meg a bíborosi jogok, és nem terhelik a bíborosi kötelességek. Ha a nevet később nyilvánosságra hozzák, a rangelsőség az eredeti, név nélkül bejelentett kinevezés időpontjától számít.

Az intézményt rendszerint olyan helyzetekben alkalmazták, amikor a nyilvános kinevezés az érintettet, helyi egyházát vagy az Apostoli Szentszék diplomáciai törekvéseit veszélyeztethette volna. Ha a pápa úgy hal meg, hogy a fenntartott nevet nem közölte, a kinevezés nem válik hatályossá. Emiatt az in pectore bíborosok számáról vagy személyéről a név kihirdetése előtt nem lehet biztos állítást tenni.

A pápa segítése és a konzisztórium

A bíborosok a pápát egyénileg és testületileg segítik. Egyéni szolgálatuk lehet:

• megyéspüspöki vagy érseki lelkipásztori szolgálat;
• valamely római kúriai dikasztérium — központi szentszéki hivatal — vezetése vagy tagsága;
• pápai legátusi vagy különleges küldötti megbízatás;
• diplomáciai, tudományos, lelkipásztori vagy egyházkormányzati feladat;
• részvétel pápai tanácsadó testületekben és bizottságokban.

Testületi tanácsadásuk legfontosabb fóruma a konzisztórium (latinul consistorium). A pápa hívja össze és elnököl rajta. A rendes konzisztóriumon a Rómában tartózkodó bíborosok, illetve szükség szerint a teljes Bíborosi Kollégium vesz részt. Ünnepélyes nyilvános cselekményre — például bíboroskreációra vagy egy szentté avatási ügy lezárására — más meghívottak is bebocsáthatók. Rendkívüli konzisztóriumra az egész Bíborosi Kollégium meghívást kap, ha az Egyház különleges szükségletei vagy nagy jelentőségű kérdések ezt indokolják.

A középkorban és a kora újkorban a konzisztórium a pápai kormányzat egyik legfontosabb tanácskozó és döntés-előkészítő szerve volt. A 16. századtól a római kongregációk, majd a modern dikasztériumok vették át feladatainak jelentős részét. A konzisztórium a Bíborosi Kollégium ünnepélyes és tanácsadó üléseként maradt fenn.

A címtemplomok és a római kapcsolat

Minden latin egyházi presbiter- és diakónus-bíboros római címtemplomot vagy diakóniát kap; a püspök-bíborosokhoz suburbicarius szék kapcsolódik, míg a bíborossá kinevezett keleti katolikus pátriárkák saját pátriárkai székük címét tartják meg. A cím átadását gyakran a templom ünnepélyes „birtokbavétele” követi, ez azonban nem jelent plébánosi, püspöki vagy vagyonkezelői joghatóságot. A bíboros nem avatkozhat a templom igazgatásába, fegyelmébe vagy istentiszteleti rendjébe, de tanácsával, kapcsolataival és anyagi támogatással előmozdíthatja közösségének javát.

A címtemplom intézménye a bíborosi kollégium római eredetét őrzi. Nem azt jelenti, hogy a külföldi megyéspüspök ténylegesen római plébános lenne, hanem azt fejezi ki, hogy a Római Egyház főpapjainak testületében részesedik, és e minőségében vesz részt Róma püspökének megválasztásában és szolgálatának támogatásában.

Az Apostoli Szék megüresedése

A pápa halálával vagy érvényes lemondásával beálló széküresedés (sede vacante) idején a Bíborosi Kollégium kizárólag a külön törvényben ráruházott feladatokat gyakorolhatja. A pápai hatalom nem alakul át ideiglenes kollegiális kormányzattá: a következő pápának fenntartott kérdésekben a kollégium nem hozhat végleges vagy újító döntést.

A széküresedés alatti működést a pápaválasztásra vonatkozó apostoli konstitúció szabályozza. A teljes Bíborosi Kollégium általános kongregációi a választás előkészítésével és a halaszthatatlan ügyekkel foglalkoznak. A kisebb jelentőségű folyó ügyeket a camerlengo — a Római Szent Egyház kamarása — és a sorsolással váltakozó három bíborosból álló különleges kongregáció intézi. A camerlengo hivatalosan megállapítja és dokumentáltatja a pápa halálát, lezárja a pápai lakosztályt, valamint őrzi és kezeli az Apostoli Szentszék javait és időleges jogait a Bíborosi Kollégium ellenőrzése alatt.

A konklávéban a nyolcvan év alatti választóbíborosok titkos szavazással választják meg az új pápát. A konklávé résztvevőit és segítőit szigorú titoktartás köti. A választás után megjelenő, egyes bíborosoknak tulajdonított szavazatszámok vagy tárgyalási beszámolók hivatalosan rendszerint nem ellenőrizhetők.

A Bíborosi Kollégium szervezete

A Bíborosi Kollégium három történeti-jogi rendre oszlik: püspöki, presbiteri és diakónusi rendre. Ezek a Római Egyház régi püspöki székeiből, címtemplomaiból és diakóniáiból kialakult osztályokat, valamint a kollégiumon belüli rangsort jelölik. A bíborosi rendbe sorolás független a viselő szentségi rendfokozatától; a modern bíborosok túlnyomó többsége püspök.

Püspök-bíborosok

A püspöki rendhez tartoznak:

• azok a bíborosok, akikhez a pápa valamely suburbicarius egyház címét rendeli;
• a kollégiumba felvett keleti katolikus pátriárkák, akik saját pátriárkai székük címét őrzik;
• azok a bíborosok, akiket a pápa külön rendelkezéssel a püspöki rendbe sorol és a suburbicarius címek viselőivel egyenrangúnak nyilvánít.

A hagyományos suburbicarius székek: Ostia, Albano, Frascati, Palestrina, Porto–Santa Rufina, Sabina–Poggio Mirteto és Velletri–Segni. Ostia címét a kollégium dékánja a már meglévő suburbicarius címe mellé kapja.

Presbiter-bíborosok

A presbiteri rend tagjai egy római címtemplomot (titulus) kapnak. Történetileg ők a római tituláris templomok vezető presbitereinek utódai. A modern gyakorlatban a világegyház egyházmegyéit vezető bíboros érsekek és püspökök többsége ebbe a rendbe tartozik, de ez nem merev szabály, és a rendet nem az aktuális hivatali beosztás önmagában határozza meg.

A presbiter-bíborosok rangsorában a kreálás és a rendbe lépés ideje irányadó. A legrégebben kinevezett tag a protopresbiter; a tisztség elsősorban rangelsőséget jelent.

Diakónus-bíborosok

A diakónusi rend tagjai római diakóniát kapnak. Történetileg a római diakónusok liturgikus, karitatív és igazgatási szolgálatából erednek. A modern korban sok kúriai vezetőt, pápai diplomatát, teológust vagy más, Rómához kötődő szolgálatot ellátó személyt ebbe a rendbe neveznek ki, de a kúriai szolgálat és a diakónusi rend között nincs kizárólagos megfelelés.

Aki legalább tíz évet töltött a diakónusi rendben, kérheti átvételét a presbiteri rendbe. Átlépésekor a bíborosi rangsorban megelőzi azokat a presbiter-bíborosokat, akiket nála később kreáltak.

A dékán és az aldékán

A kollégium élén a dékán áll, akit az előírt módon a püspök-bíborosok választanak maguk közül; a választást a pápának jóvá kell hagynia. A dékán nem rendelkezik kormányzati hatalommal a többi bíboros fölött, hanem „első az egyenlők között” (primus inter pares). Helyettese az aldékán, akit hasonló módon választanak. 2019 óta a dékáni megbízatás öt évre szól, és szükség esetén megújítható.

A dékán hívja össze a kollégiumot, amikor ezt a jog előírja, képviseli a testületet, és ha a megválasztott pápa még nem püspök, ő szenteli püspökké; akadályoztatása esetén ez a jog az aldékánt, majd a püspöki rend legidősebb tagját illeti. 2026-ban a kollégium dékánja Giovanni Battista Re.

A protodiakónus

A diakónusi rend rangidős tagja a protodiakónus. Legismertebb feladata, hogy a pápaválasztás után a Szent Péter-bazilika központi erkélyéről kihirdesse az új pápa megválasztását és felvett nevét:

Annuntio vobis gaudium magnum: habemus Papam!

A protodiakónus az új pápa beiktatási szertartásán ráadja a palliumot, a fehér gyapjúból készült, fekete keresztekkel díszített vállszalagot. A pápát képviselve bizonyos esetekben a metropolita érsekeknek is átadja a palliumot, vagy átadja képviselőiknek. A 2025-ben megválasztott XIV. Leó pápa nevét Dominique Mamberti bíboros protodiakónus hirdette ki.

Létszám és földrajzi összetétel

A Bíborosi Kollégium teljes létszáma a halálozásokkal, a nyolcvanadik életév betöltésével és az új konzisztóriumokkal folyamatosan változik. Az Apostoli Szentszék 2026. július 24-én frissített statisztikája 241 élő bíborost tartott nyilván: 116 választóbíborost és 125, nyolcvanadik életévét betöltött nem választó bíborost. A testület 92 országhoz kapcsolódó tagjai valamennyi lakott földrészről érkeztek; Európa mellett Ázsia, Afrika, Észak-Amerika, Közép-Amerika, Dél-Amerika és Óceánia részegyházai is jelen voltak.

A földrajzi sokféleség nem területi képviseleti rendszert alkot. A bíborosok személyes pápai kinevezést kapnak, és a kollégiumban az egyetemes Egyház, valamint az Római Szék javára teljesítenek szolgálatot; nem országuk kormányának vagy püspöki konferenciájának küldöttei.

Jogok, kötelességek és rangelsőség

A bíborosok alapvető kötelessége, hogy a pápával serényen együttműködjenek. A Római Kúriában hivatalt viselő, nem megyéspüspök bíborosok kötelesek Rómában lakni; a részegyházak élén álló bíborosok pedig kötelesek Rómába menni, amikor a pápa összehívja őket. A kúriai dikasztérium vagy más állandó szentszéki intézmény vezetője hetvenötödik életévének betöltésekor benyújtja lemondását a pápának, aki annak elfogadásáról dönt.

A nyolcvanadik életév betöltése megszünteti a konklávén való választójogot, a bíborosi tagságot azonban nem. A nyolcvan év feletti bíborosok a külön törvény keretei között részt vehetnek a széküresedéshez kapcsolódó egyes tanácskozásokon, és életkorukhoz, egészségi állapotukhoz, valamint megbízatásukhoz mérten folytathatják egyéb szolgálatukat.

A jelenlegi egyházjog a történeti kiváltságok helyett néhány konkrét jogosultságot és mentességet rögzít. Ezek közé tartozik, hogy:

• Rómán és saját egyházmegyéjükön kívül, személyüket érintő ügyekben ki vannak véve a tartózkodási hely megyéspüspökének kormányzati hatalma alól;
• magánál a jognál fogva az egész világon rendelkeznek gyóntatási felhatalmazással;
• büntetőügyeikben az ítélkezés a pápának fenntartott;
• pápai legátusként vagy különleges követként a megbízólevélben meghatározott feladatot a pápa személyes képviseletében láthatják el.

A bíborosok az egyházi rangsorban a pápa után kiemelt elsőbbséget élveznek. A püspöki rend szentségi természetét a bíborosi kinevezés nem módosítja: a püspöki hatalom alapja a püspökszentelés, a bíborosság pedig külön egyházkormányzati, tanácsadói és választói szolgálatot jelent.

A történeti források számos további bíborosi kiváltságot említenek, például különleges bírósági, javadalmi, liturgikus vagy udvari jogokat. Ezek közül sok a pápai állam, a rendi társadalom vagy a régi kúria szervezetéhez tartozott, ezért nem vetíthető automatikusan a jelenlegi jogra. A mai jogállást elsősorban az 1983-as kódexből és a hatályos pápaválasztási, kúriai és liturgikus rendelkezésekből kell meghatározni.

Öltözet, jelvények és címzés

Bíborosi öltözet egy római egyházi szabóság kirakatában

A bíborosi öltözet jellegzetes színe a skarlátvörös. A történeti bíborból a skarlát felé vezető változás több évszázados festék-, textil- és viselettörténeti folyamat volt; a modern skarlát nem a bíborcsigából nyert ókori festék közvetlen folytatása. A kórusöltözet hagyományos elemei:

• a skarlátvörös reverenda, vagyis bokáig érő papi ruha;
• a vörös öv;
• a fehér karing vagy rochettum, azaz csipkével szegélyezett fehér vászonruha;
• a vörös mocétum, a vállat és a felkart borító rövid, elöl gombolható köpeny;
• a vörös pileólus, vagyis kis kerek fejfedő, és a négyszögletes birétum;
• ünnepélyes alkalmakkor a püspöki rendnek megfelelő mellkereszt és bíborosi gyűrű.

A mindennapi, nem liturgikus öltözet rendszerint fekete reverenda vörös szegéllyel, gombokkal és övvel. A szerzetes bíborosok saját szerzetesrendjük öltözeti hagyományait is megőrizhetik a vonatkozó liturgikus előírások szerint.

A vörös birétum átadásakor elhangzó formula a hit bátor megvallására, a keresztény nép békéjére és nyugalmára, valamint arra emlékezteti az új bíborost, hogy szolgálatában akár vére ontását is kész legyen vállalni. A skarlátvörös a hivatalos katolikus szimbolikában a tanúságtétel és az önátadás jele.

A széles karimájú vörös bíborosi kalap, a galero évszázadokon át a kreáció egyik ünnepélyes jelvénye volt. VI. Pál pápa 1965-ben megszüntette tényleges átadását, de a galero a bíborosi heraldika legfontosabb külső dísze maradt. A bíborosi gyűrű a Péter utódával és az Egyházzal fennálló sajátos köteléket jelképezi.

Heraldika

A bíborosi címer legjellegzetesebb eleme a pajzs fölött elhelyezett vörös galero. Két oldaláról vörös zsinóron tizenöt-tizenöt bojt függ, öt sorban: 1, 2, 3, 4 és 5 bojt. A bojtok sora a századok során fokozatosan növekedett; az öt sorból és oldalanként tizenöt bojtból álló rendszer 1832-ben egységesült. A modern egyházi heraldikában ez különbözteti meg a bíborosi címert a püspökök és érsekek zöld kalapos címereitől.

A pajzs mögötti kereszt a viselő püspöki vagy érseki rangját jelzi: a püspök rendszerint egy keresztszáras, az érsek két keresztszáras körmeneti keresztet használ. A pallium azt a bíborost illeti meg címerjelvényként, aki arra külön jogcímen — rendszerint metropolita érsekként — jogosult. A püspökké nem szentelt bíboros címerében nincs püspöki körmeneti kereszt.

A világi nemesi rangra utaló koronák, címersátrak, pajzstartók és rendjelek használata a történelem során változott. A modern római egyházi heraldika az egyházi hivatalra utaló külső díszeket részesíti előnyben. A kora újkorban egyes új bíborosok úgynevezett tiszteletcímert (németül Devotionswappen) is használtak: az osztott vagy egyesített pajzs előkelőbb mezejében a kinevező pápa címere, a másikban a bíboros családi vagy személyes címere szerepelt. Ez az engedelmességet és a pápai pártfogáshoz fűződő kapcsolatot fejezte ki.

• 
  Metropolita érsek bíborosi címere, palliummal
• 
  Érsekké szentelt bíboros címere, pallium nélkül
• 
  Püspökké szentelt bíboros címere
• 
  Püspökké nem szentelt bíboros címere

Magyar vonatkozások

Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek

A Magyar Királyság és az Apostoli Szentszék közötti középkori kapcsolatokban a bíborosok pápai legátusként, diplomatákként és magyarországi egyházi javadalmak viselőiként is megjelentek. Az első magyar származású bíborosnak Báncsa Istvánt tekintik. IV. Ince pápa az 1251. decemberi konzisztóriumon kreálta; a magyar egyháztörténeti hagyomány és több régebbi kronológia 1252-t adja meg a kinevezés vagy a cím átvételének éveként.

Az esztergomi érsekek közül sokan kaptak bíborosi kinevezést, különösen az újkorban és a 19–20. században. Az esztergomi érsek történeti címei és kiváltságai között szerepelt a legatus natus („született pápai követ”) megjelölés, továbbá a magyar prímási méltóság; egyik sem jelentett automatikus jogot a bíborosságra. Más magyar egyházmegyék — különösen Kalocsa, Eger, Pécs, Veszprém, Nagyvárad és Győr — főpásztorai közül is többen bekerültek a Bíborosi Kollégiumba. A történeti Magyar Királyság határainak változásai, valamint a főpapok eltérő származása és szolgálati helye miatt a magyar bíborosok listája a különböző forrásokban eltérő lehet.

Élő magyar bíborosok

2026 júliusában két élő magyar bíboros volt:

• Erdő Péter esztergom-budapesti érseket, Magyarország prímását, akit II. János Pál pápa 2003-ban kreált;
• Német László SVD belgrádi érseket, a vajdasági magyar katolikus közösségből származó főpapot, akit Ferenc pápa 2024-ben kreált.

Az Apostoli Szentszék országok szerinti statisztikája Erdő Pétert Magyarországhoz, Német Lászlót Szerbiához sorolja. Mindketten választóbíborosok voltak 2026 júliusában.

A magyar egyháztörténet fontosabb bíborosai

Az alábbi áttekintés a magyar származású, magyarországi főpapi szolgálatot ellátó vagy a magyar egyháztörténetben hagyományosan a magyar bíborosok között számon tartott személyeket sorolja fel. A kreálás éve a pápai kinevezés évét jelenti; a cím kihirdetése, a jelvények átvétele vagy a címtemplom kijelölése ettől eltérő időpontra eshetett.

Név	Főbb tisztség vagy magyar kapcsolat	Kreálás	Kinevező pápa	Megjegyzés
Báncsa István	váci püspök, esztergomi érsek, később palestrinai püspök-bíboros	1251/1252	IV. Ince	az első magyar származású bíboros
Vaskúti Dömötör	esztergomi érsek	1378	VI. Orbán	a nyugati egyházszakadás kezdetén kreálták
Alsáni Bálint	pécsi püspök	1384	VI. Orbán	pápai diplomáciai feladatokat is ellátott
Dominis János	raguzai érsek, pápai legátus; Budán halt meg	1408	XII. Gergely	olasz domonkos, magyarországi küldetése miatt szerepel a hazai névsorokban
Szécsi Dénes	egri püspök, majd esztergomi érsek	1439	IV. Jenő	több mint két évtizeden át esztergomi érsek
Váradi István	kalocsa–bácsi érsek	1467	II. Pál	humanista főpap és diplomata
Rangoni Gábor	egri püspök, pápai követ	1477	IV. Szixtusz	olasz származású, magyarországi szolgálata alapján tartják számon
Aragóniai János	esztergomi apostoli kormányzó	1477	IV. Szixtusz	nápolyi királyi herceg
Estei Hippolit	esztergomi, majd egri egyházmegyei kormányzó	1493	VI. Sándor	gyermekkorában került az esztergomi székbe
Bakócz Tamás	egri püspök, majd esztergomi érsek	1500	VI. Sándor	1513-ban jelentős jelölt volt a pápaválasztáson
Fráter György	váradi püspök, esztergomi érseki kinevezett	1551	III. Gyula	kinevezése után, a jelvények átvétele előtt meggyilkolták
Delfini Zakariás	pápai nuncius, 1567-től a győri egyházmegye kormányzója	1565	IV. Piusz	olasz származású diplomata; győri kormányzói megbízatása 1567-ben kezdődött
Verancsics Antal	esztergomi érsek	1573	XIII. Gergely	a nyilvános kihirdetés előtt meghalt
Báthory András	warmiai püspök, később erdélyi fejedelem	1584	XIII. Gergely	a Báthory család tagja
Draskovich György	pécsi, zágrábi és győri püspök, majd kalocsai érsek	1585	V. Szixtusz	a katolikus megújulás egyik magyarországi főpapja
Forgách Ferenc	esztergomi érsek	1607	V. Pál	jelentős szerepet játszott a magyar katolikus megújulásban
Pázmány Péter	esztergomi érsek	1629	VIII. Orbán	teológus, hitszónok, egyetemalapító
Kollonich Lipót	győri püspök, kalocsai, majd esztergomi érsek	1686	XI. Ince	egyház- és államszervező főpap
Keresztély Ágost	győri püspök, majd esztergomi érsek	1706	XI. Kelemen	szász hercegi családból származott
Csáky Imre	váradi püspök, kalocsai érsek	1717	XI. Kelemen	az 1721-es konklávé résztvevője; az 1721-es év nem a kreáció, hanem a pápaválasztás éve
Althan Mihály Frigyes	váci püspök, pápai diplomata	1719	XI. Kelemen	nápolyi alkirályként is működött
Cienfuegos Villazón Juan Álvaro	pécsi apostoli kormányzó	1720	XI. Kelemen	spanyol jezsuita és császári diplomata
Sinzendorf Fülöp	győri püspök	1727	XIII. Benedek	később boroszlói püspök
Kollonich Zsigmond	bécsi érsek, magyar főnemesi család tagja	1727	XIII. Benedek	korábban váci püspök
Migazzi Kristóf	bécsi érsek és váci püspök	1761	XIII. Kelemen	több évtizeden át kötődött a váci egyházmegyéhez
Batthyány József	kalocsai, majd esztergomi érsek	1778	VI. Piusz	a bíborosi jelvényeket 1782-ben Bécsben kapta meg
Harrasi Herzan Ferenc	később szombathelyi püspök	1779	VI. Piusz	császári diplomata és kúriai főpap
Rudnay Sándor	esztergomi érsek	1826	XII. Leó	az esztergomi bazilika építésének kezdeményezője
Scitovszky János	pécsi püspök, majd esztergomi érsek	1853	IX. Piusz	Esztergomi érsek
Haulik György	zágrábi érsek	1856	IX. Piusz	a történeti Magyar Királyság és Horvátország egyháztörténetéhez kapcsolódik
Simor János	győri püspök, majd esztergomi érsek	1873	IX. Piusz	egyházművészeti gyűjtő és mecénás
Tarnóczy Miksa	salzburgi érsek, magyarországi családi kötődéssel	1874	IX. Piusz	a hazai tágabb névsorokban is előfordul
Mihalovics József	zágrábi érsek	1877	IX. Piusz	magyarországi születésű horvát főpap
Haynald Lajos	erdélyi püspök, majd kalocsai érsek	1879	XIII. Leó	botanikus, tudománypártoló és közéleti szereplő
Vaszary Kolos	esztergomi érsek	1893	XIII. Leó	bencés szerzetes, Esztergomi érsek
Schlauch Lőrinc	szatmári, majd nagyváradi püspök	1893	XIII. Leó	egyházjogász és főrendiházi tag
Samassa József	egri érsek	1905	X. Piusz	címtemplomát 1906-ban kapta meg
Hornig Károly	veszprémi püspök	1912	X. Piusz	történeti és művelődési kiadványok támogatója
Csernoch János	esztergomi érsek	1914	X. Piusz	IV. Károly magyar királlyá koronázásán főszerepet töltött be
Serédi Jusztinián	esztergomi érsek	1927	XI. Piusz	bencés kánonjogász, Esztergomi érsek
Mindszenty József	veszprémi püspök, majd esztergomi érsek	1946	XII. Piusz	a nyilas és a kommunista diktatúra üldözöttje
Lékai László	esztergomi érsek	1976	VI. Pál	Esztergomi érsek
Paskai László	esztergomi, majd esztergom-budapesti érsek	1988	II. János Pál	ferences szerzetes
Erdő Péter	esztergom-budapesti érsek	2003	II. János Pál	kánonjogász, Esztergomi érsek
Német László	belgrádi érsek	2024	Ferenc	verbita szerzetes, az első szerbiai székhelyű bíboros

A kreálás éve, a név kihirdetése, a jelvények átvétele és a címtemplom kijelölése eltérő időpontra eshetett. A táblázat a tényleges kreációt külön kezeli az olyan esetektől, amikor a kinevezést csak tervezték, fenntartották vagy a nyilvános kihirdetés előtt nem vált hatályossá.

Magyar kötődésű modern bíborosok

A magyarországi szolgálat önmagában nem tesz valakit magyar bíborossá, de több modern bíborosnak volt jelentős kapcsolata a magyar katolikus egyházzal. Közéjük tartozott Karl-Josef Rauber, aki 1997 és 2003 között apostoli nunciusként szolgált Magyarországon, majd 2015-ben lett bíboros, valamint Angelo Acerbi, aki 1990 és 1997 között volt magyarországi nuncius, és 2024-ben kapta meg a bíborosi méltóságot. A tajvani Paul Shan Kuo-hsi jezsuita bíboros rendi képzésének egy szakasza a magyar jezsuita misszióhoz kapcsolódott.

Magyar bíborosok és a pápaválasztás

A legismertebb magyar pápajelölt Bakócz Tamás volt az 1513-as konklávén. A „papabile” megjelölés azonban nem egyházjogi cím, hanem történészi vagy sajtónyelvi minősítés olyan bíborosokra, akiket valamely pápaválasztás előtt esélyesnek tartanak. Serédi Jusztinián 1939-ben, Erdő Péter pedig 2013-ban és 2025-ben szerepelt a nemzetközi sajtó és egyházi elemzők lehetséges jelöltjei között. A konklávé titkossága miatt az egyes fordulók állítólagos szavazatszámai – hivatalos megerősítés hiányában – nem tekinthetők biztos történeti adatoknak.

Források

Elsődleges és hivatalos források

• "Codex Iuris Canonici, canones 349–359" (latin és angol nyelven). The Holy See. Hozzáférés: 2026. július 28.
• II. János Pál pápa (1996. február 22.). "Universi Dominici gregis" (angol nyelven). The Holy See. Hozzáférés: 2026. július 28.
• VI. Pál pápa (1975. október 1.). "Romano Pontifici eligendo" (latin nyelven). The Holy See. Hozzáférés: 2026. július 28.
• Ferenc pápa (2022. március 19.). "Praedicate Evangelium" (angol nyelven). The Holy See. Hozzáférés: 2026. július 28.
• "Cardinals – Statistics" (angol nyelven). Holy See Press Office. Hozzáférés: 2026. július 28.
• Ferenc pápa (2019. november 29.). "Apostolic Letter in the form of a Motu Proprio regarding the Office of Dean of the College of Cardinals" (angol nyelven). Holy See Press Office. Hozzáférés: 2026. július 28.

Szakirodalom és kézikönyvek

• Beal, John P.; Coriden, James A.; Green, Thomas J., eds. (2000). New Commentary on the Code of Canon Law. New York: Paulist Press. ISBN 978-0-8091-0502-1.
• Broderick, John F. (1986). "The Sacred College of Cardinals: Size and Geographical Composition (1099–1986)". Archivum Historiae Pontificiae. 24: 7–71.
• Heim, Bruno Bernard (1978). Heraldry in the Catholic Church: Its Origin, Customs and Laws. Gerrards Cross: Van Duren. ISBN 978-0-905715-05-6.
• Hollingsworth, Mary; Pattenden, Miles; Witte, Arnold, eds. (2020). A Companion to the Early Modern Cardinal. Leiden: Brill. ISBN 978-90-04-31096-4.
• Phipps, Elena (2010). Cochineal Red: The Art History of a Color. The Metropolitan Museum of Art Bulletin. Vol. 67. New York: The Metropolitan Museum of Art.
• Richardson, Carol M. (2020). "The Cardinal's Wardrobe". In Hollingsworth, Mary; Pattenden, Miles; Witte, Arnold (eds.). A Companion to the Early Modern Cardinal. Leiden: Brill. 535–556. o. doi:10.1163/9789004415447_034. ISBN 978-90-04-41544-7.
• Kuttner, Stephan (1945). "Cardinalis: The History of a Canonical Concept". Traditio. 3: 129–214.
• "Cardinal". New Catholic Encyclopedia. Vol. 3 (2. ed.). Detroit–Washington, D.C.: Gale–The Catholic University of America. 2003. 102–107. o. ISBN 0-7876-4007-7.
• Sägmüller, Johannes Baptist (1908). "Cardinal". The Catholic Encyclopedia. Vol. 3. New York: Robert Appleton Company. 339–350. o.
• "Bíboros". Magyar Katolikus Lexikon. Szent István Társulat. Hozzáférés: 2026. július 28.

További információk

• A bíborosok hivatalos, életkor szerinti jegyzéke – Szentszéki Sajtóiroda
• A Bíborosi Kollégium dokumentációs oldala – Szentszéki Sajtóiroda

Kapcsolódó szócikkek

• A harmadik évezred bíborosainak listája
• Bíborosi Kollégium
• Konklávé
• camerlengo
• Római Kúria
• Pápai legátus
• Esztergomi érsek