Furulya

	Furulya
	Más nyelveken
	angol: recorder ; francia: flûte à bec ; német: Blockflöte ; olasz: flauto dolce
	Besorolás
	aerofon → fúvós → ajaksípos ; dugós furulya
Sachs–Hornbostel-féle osztályozás	421.221.12
Csőhossz	szoprán: 28 cm
Rokon hangszerek	fuvola, hatlyukú furulya, egykezes furulya, hosszú furulya, piccolo
Hangminta
Hangszerjátékos	furulyás
	Hangterjedelem
	A Wikimédia Commons tartalmaz Furulya témájú médiaállományokat.

„furulya” lehetséges további jelentéseiről lásd: Furulya (egyértelműsítő lap).

A furulya vagy blockflöte aerofon hangszer, az ajaksípos fúvós hangszerek közé tartozik. Egyenes fuvolának, csőrös fuvolának is nevezik, mert a harántfuvolával ellentétben a hangszert játék közben egyenesen, a levegőbefúvás irányában tartva, illetve fúvókájának csőrszerű nyúlványán keresztül fújva szólaltatják meg. A különböző hangmagasságokat hanglyukakkal és oktávátfúvással lehet képezni, e tulajdonsága alapján a fafúvós hangszerek közé sorolható akkor is, ha manapság gyakran műanyagból készül. A reneszánsz és a barokk zene kedvelt hangszere volt, később háttérbe szorult. Napjainkban historikus, korhű zenei előadásokon szólal meg, és az egyszerű modellek olcsósága miatt az iskolai zeneoktatásban, a műkedvelő muzsikálásban kap szerepet.

A furulya egyben az ajaksípos hangszerek egy csoportjának gyűjtőneve is: ide tartoznak a „végénfúvós” dugós furulyák általában, mint a blockflötén kívül a népi hatlyukú furulya, hosszú furulya; az oldalfúvós vagy harántfurulya; a peremfurulyák, mint a tilinkó vagy a szélfurulya; ezen kívül a peremvágásos furulya.

A hangképzéshez a feje tartalmaz egy műanyag vagy fa dugót, ami csak egy szűk oszlopot hagy szabadon. A furulyák egy nagyobb hangszercsaládot alkotnak, melyeket többnyire c-re vagy f-re hangolnak.

A modern, két kézzel játszott furulyatípus régebbi típusokra vezethető vissza. Legkésőbb a késő középkorra a furulya vált a legfontosabb fafúvós hangszer. Virágkorát a barokk korszakban élte, amikor fejlesztéseket végeztek rajta, hogy bővítsék a játszható hangtartományt, és tisztább, világosabb hangzást célozzanak meg vele. A 18. század közepétől visszaszorult, helyét a fuvola vette át, melynek az lehetett az oka, hogy a megnövekedett zenekarokban erősebb hangjával jobban érvényesült. Csak a 20. század elején fedezték fel újra, először a régizene hívei, akik barokk és reneszánsz darabok iránt érdeklődtek. Később csatlakoztak a zenepedagógia és az ifjúsági mozgalmak. Azóta a különböző zenei stílusok is alkalmazzák, különböző műfajokban.

Leírása

A fúvóka

A furulya fúvókájának hosszmetszete
A: a csövet lezáró dugó (blokk)
B: a levegőáramot terelő keskeny légcsatorna
C: az ék, amely a hangot létrehozza (labium)

A furulyában – a többi ajaksípos hangszerhez hasonlóan – a hangot eredményező rezgésfolyamat úgy jön létre, hogy egy szűk résen kiáramló levegő éles, ék alakú akadályba ütközik, és az akadálynak hol az egyik, hol a másik oldalán leváló légörvényeket kelt gyors egymásutánban. Az így keletkező rezgés, peremhang egy hozzá csatolt csőrezonátor, hangszertest megfelelő saját rezgését gerjeszti, hallható zenei hangot létrehozva.

Míg például a fuvola esetén a hangot keltő levegőáramot a hangszerjátékos ajkaival képzett rés hozza létre, addig a furulyánál ezt a szerepet a fúvóka részét képező szűk légcsatorna tölti be. A hangszerjátékos az ajkai közé illesztett csőrszerű részbe fúj bele, így kizárólag a levegő áramlási sebességét tudja meghatározni, annak irányát, távolságát nem, ahogy ez a harántfuvola esetén lehetséges. A hangképzéshez a furulyásnak a fuvolástól eltérően nem kell különböző technikákat megtanulnia; a képzett művészek azonban képesek különböző fúvási technikákkal és nyelvtechnikákkal („t“, „d“, „d-g“...) számos hangvariációt elérni. A szélcsatornában lecsapódott víz zavarja a hangképzést.

A test

A mai furulyának legtöbbször három egymásba illesztett része van: a fúvókát tartalmazó fej, a hat elülső és egy hátsó hanglyukat magában foglaló középső rész vagy törzs, és a kisujjal fedhető legalsó lyukkal (a mélyebb hangolású hangszereken nyitott billentyűvel) ellátott lábrész. A szopraninó, szoprán és alt furulyákat gyakran két darabból készítik, a törzs és a láb egybeépítésével. A garkleinblockflötét rendszerint egybeépítik. Az egyes részek elforgathatók, és csapok tartják össze őket. A legalsó két lyukat egyes furulyákon megkettőzik, így egyszerűsítve bizonyos módosított hangok játszását. A lyukakat általában hengeresen alakítják ki, de az értékesebb hangszereken befelé bővülnek a nyílások. Ennek célja a hangolás javítása.

Furata a fúvókától a lábrészig enyhén szűkülő, kónikus. Német nyelvterületen használnak hengeres furatú furulyákat is. A lábrész nyitottan végződik. A hét elülső hanglyuk diatonikus hangsort ad, a hátsó hüvelyklyuk az oktávátfúvást segíti. A kromatikus hangokat félig fedett lyukakkal vagy villafogásokkal lehet elérni. Nagyobb furulyákon a legalsó lyukakat billentyűzettel lehet nyitni és zárni. Noha voltak és vannak próbálkozások a kisebb furulyák billentyűzettel való ellátására, e hangszerváltozatok egyike sem tett szert nagy népszerűségre. (Az ilyen hangszerek közül megemlítendő pl. az egy kézzel játszható furulya, ami természetesen nem azonos a reneszánszban használt egykezes furulyával.)

A furat

A reneszánsz furulyákon a furat viszonylag vastag, és ez visszavezethető a korábbi középkori furulyákra. Gyakran megközelítőleg hengeres. A hangterjedelem egy tredecimtől két oktávon túlra terjed. Együttesben való játékra szánták őket, és jól hangzanak együtt, de más reneszánsz hangszerekhez hasonló hangerővel. Német nyelvterületen gyártanak hasonló, megközelítőleg hengeres furatú furulyákat, melyek hangterjedelme meghaladja a két oktávot, és hangjuk erősebb. A hangerő jól szabályozható, és csak az átfúvások növelik az élességét.

A barokk korban olyan furulyákat készítettek, melyek furata hengeresen szűkül a láb felé. Ez gyorsítja a levegő áramlását, és megnöveli a fejrészben a légnyomást. Mivel ez a hang keletkezésének helye, azért a hang felhangokban gazdagabbá és élesebbé válik. Több, mint két oktáv terjedelemben játszható. A barokk zeneszerzők ki is használták ezt a terjedelmet. A barokk építésű furulya hangszínezete a hangmagassággal együtt jól hallhatóan változik. A mélyebb hangoktól felfelé haladva egyre erősebbé és élesebbé válik.

A történelmi korokból nem ismert nagy méretű furulyákat hasábos furattal is készítik, mivel így olcsóbban állíthatók elő, vagy technikailag csak így készíthetők el. Azonban ez is rendszerint szűkül a talp felé haladva.

Alapanyag

A készítők eleinte a környezetükből szerezték be az alapanyagot, így például Közép-Európában gyümölcsfákat (körte, szilva), valamint juharfát használtak. A távolsági kereskedelem fellendülésével további anyagokhoz is hozzáfértek, így más kontinensekről származó fákat is felhasználtak az európai hangszerkészítők, mint a dél-európai bukszust, trópusi fákat, mint grenadill és paliszander, a Közel-Keletről származó cédrust. A trópusok kizsákmányolásával sok trópusi fafaj nagyon megritkult, így a 20. században elkezdtek olajfát és bükkfát használni. Nagyobb furulyák esetén szóba jöhet rétegelt lemez is.

Már a 18. században készítettek elefántcsont furulyákat, melyet nagy sűrűsége és nedvességgel szembeni ellenállósága tett alkalmassá. A 20. századtól ezt műanyagok váltották fel, mint például bakelit, ABS vagy colo. Előfordul, hogy kombinálják a műanyagot és a fát. A műanyagokból különböző minőségű, olcsó, könnyen gondozható furulyák készíthetők, emiatt kedveltek a zenepedagógiában.

Művészi célokra általában fából készítenek kézműves furulyákat.

Magyarországon körtefából, paliszanderből, bukszusfából, újabban gyakran műanyagból készült furulyák kaphatók. Német nyelvterületen általában kombinálják a különböző faanyagokat, így a fejet a virginiai boróka adja, míg a törzs keményfa, ahol a fa keménységének nincs hatása a hangra, szemben a sűrűséggel és a felszín kialakításával.

Hangolás

A modern furulyákat kiegyenlített hangolásban hangolják, míg a speciálisan történelmi darabok eljátszására szolgáló példányokhoz középhangú temperálást használnak. Közepesen hangolható hangszernek számít, így a zongora és a cimbalom nehezebben, a hegedű és a gordonka könnyebben hangolható.^[1]

A furulya a törzs fejből kifelé húzásával hangolható mélyebbre. A készítő képes a fej némi módosításával feljebb hangolni. Mindkettő csak kisebb mértékben lehetséges, anélkül, hogy a hangszer önmagában hamissá válna.

A lejátszott hang magassága a fúvás erősségével is változtatható: Az erősebb fújás magasabb hangot eredményez. Ez több hangszer együttes játékában arra használható, hogy jól csengő akkordokat hozzanak létre.

Echofurulya

A barokk korban úgy oldották meg a furulya dinamikaterjedelmének növelését, hogy két különböző hangerejű furulyát raktak össze egymással párhuzamosan.

Ezt kétféleképpen oldották meg: Vagy két külön furulyát kapcsoltak össze, vagy közös törzzsel építették. Ez utóbbiból több példány látható múzeumokban. Christoph Weigel 1698-ban megjelent Ständebuch című könyvében ábrázol egy ilyen hangszert.^[2] Egy különálló furulyákból összekapcsolt echofurulya a Lipcsei Hangszermúzeumban tekinthető meg.^[3]

Egyetlen olyan mű maradt fenn, melyet kifejezetten echofurulyára írtak, ez Johann Sebastian Bach 4. brandenburgi koncertója. Azonban jól megalapozott kételyek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy a lipcsei példányok alkalmasak lettek volna ilyen igényes művek eljátszására.^[4]^[5] Készítettek két egybeépített echofurulyát a Concerto Köln számára, amely ezekkel el is játszotta a koncertót, amelyről felvétel is készült.^[6]

Játékmód

A kisebb furulyákat, egészen a tenorfurulyáig a törzshöz képest 45°-os szögben tartják maguk előtt. A fúvókát gyengéden az ajkak közé helyezik, melyek lazán közrezárják. Az alsó ajak ezzel az egyik megtámasztóvá válik. A másik támasztópont a hátulra helyezett jobb hüvelykujj. Nagyobb furulyákon külön támaszt is kialakítanak a jobb hüvelykujj számára, hogy jobban lehessen tartani a nagyobb és nehezebb hangszert. A basszusfurulyától kezdve a fagotthoz hasonlóan tartják, harmadik támasztási pontként egy övhöz csatolják vagy a földhöz támasztják.

Martin Agricola már 1529-ben a vibratoban a furulyajáték egy alapvető stíluseszközét látta.^[7]

A megszólaltatáshoz rekeszizomlégzés szükséges. A testtartás ülve vagy állva is egyenes kell, hogy legyen. A furulyás ezután ujjait a hanglyukakra illeszti. A hangokat rendszerint nyelvvel tagolják. A gyakorlóiskolák a tü szótag hangszerbe fúvását ajánlják.^[1] Német nyelvterületen ez a szótag a dü. Furulyaművészek használnak más tagolásokat is, Silvestro Ganassi a le re, te re és a te ke szótagokat ajánlja. Martin Agricola fő artikulációként a de szótagot, gyorsakhoz a diri szótagokat ajánlja. Ganassi ismer egy módszert arra, amikor az ajkak formálják a lélegzetet. Johann Joachim Quantz fő artikulációként a diri és tiri szótagokat, gyors játékhoz a did’ll szótagot ajánlja.

A hátsó lyukat a bal kéz hüvelykujja fogja le. A bal kéz mutató-, középső- és gyűrűsujja rendre lefogja az elülső oldal első három lyukát. Ezután következik a jobb kéz mutató-, középső-, gyűrűs- és kisujja. Az alaphangot az összes lyuk befogásával lehet kiadni; a többi hang lefogásához nyitott és zárt lyukak kombinációja szükséges. Azt, hogy melyik hangot hogyan lehet lefogni, fogástáblázattal adják meg, melyet mellékelnek a hangszerhez. Egyes hangokat villafogással lehet lefogni; ez azt jelenti, hogy a lefogott lyukak sorozatából kimarad egy vagy több lyuk. Az alaphang feletti első két módosított hanghoz a legalsó lyukat, illetve az afölött eggyel elhelyezkedő lyukat félig kell lefogni. Ennek megkönnyítésére sok furulyán a legalsó két lyuk meg van duplázva, ami azt jelenti, hogy egy lyuk helyett két kicsi szerepel. Nagyobb furulyákon billentyűkkel érik el ugyanezt, már csak azért is, hogy a játékos ujjai elérhessék őket.

A második oktáv magasabb hangjaihoz a hátsó lyukat csak részben kell lefedni. Átfúvással elérhető, hogy az eredeti hang oktávja vagy duodecimje szólaljon meg.

A hangszercsalád

20. századtól

A barokk zeneművek előadásakor leggyakrabban használt furulyák ma a következők:

név	hangolás	jellemzői, használata
sopranino	f" f²–g⁴ (c⁵)	kicsi, éles hangú, régen flautino, flautino piccolo
szopránfurulya	c" c²–d⁴ (g⁴)	ma a zenetanulásban, a műkedvelő muzsikálásban legelterjedtebb típus
altfurulya	f' f¹–g³ (c⁴)	a barokk zenében leginkább használt típus
tenorfurulya	c' c¹–d³ (g³)	a legalsó (két) hanglyuk nyitott billentyűvel ellátva
basszusfurulya	f f⁰–g² (c³)	gyakran toldalék fúvócsővel rendelkezik

A reneszánszban a furulyacsaládnak még további tagjai is használatban voltak (consort-hangszer), a Garkleinflötchentől (ennek mai változatai c''' alaphanggal készülnek) a nagy basszusig (F alaphanggal). Léteznek még a kontrabasszus, a nagy kontrabasszus, a szubkontrabasszus, és a szub-szubkontrabasszus furulyák is, a teljes zenei hangtartomány lefedésére. A modern, újonnan kifejlesztett család tagjai, a harmonikus furulyák három oktávnál nagyobb hangterjedelmet is elérhetnek.

Mivel a furulya hangja felhangokban viszonylag szegény, ezért fordulhat elő, hogy a szoprán (a régi zenében diszkant), alt stb. elnevezések a furulya esetén valójában az adott emberi hangfekvésnél egy oktávval magasabb hangzást takarnak: a megfelelő furulyák ugyanis az elnevezésben szereplő fekvésű más hangszerekkel szólnak jól együtt. Ez pedig azt eredményezte, hogy az f alaphangú basszusfurulya esetén és attól lefelé az elnevezések nem teljesen egységesek, főleg nem a különböző nyelvekben.

Részben a consort-hangzás korhű megidézésének céljából, részben pedig a kortárs zenében megkívánt különleges hatások keltésére a 20. század során a furulyacsalád lefelé ismét bővült, egészen a dupla-kontrabasszus furulyáig (kontra F alaphanggal), sőt nemrég a német Kunath Instrumentenbau hangszerkészítő cég elkészítette a valaha volt legmélyebb – kontra C alaphangú – furulyát.

Az 1990-es években a holland Adriana Breukink hat darab B₁-re hangolt szubkontrabasszus furulyát épített, ezek hossza 3 méter. Ezekből kettő Amsterdamban, egy Karlsruheban, egy Sao Pauloban, egy Hongkongban található; egy pedig Breukink 13 más furulyatípusával együtt a Hochschule für Musik Freiburgban található.^[8]^[9]

A közelmúltban Frans van Twaalfhoven holland furulyakészítő készített egy a Garkleinflötchennél is kisebb, f''' hangolású piccolino-furulyát, ami talán a legkisebb játszható furulya. Rajta a lyukak különleges, szöget bezáró módon (tehát nem egymás alatt függőlegesen) vannak elhelyezve, hogy a játékos ujjai elférjenek rajta, egyúttal a furulyáknál általában szokásos fogásrenddel lehessen rajta játszani.

Ahogy azonban más hangszerek esetén is, a furulyánál is alapkövetelmény, hogy alkalmas legyen más, hasonló hangszerekkel történő közös zenélésre, és ez maga után vonja azt, hogy a hangszer hangjainak avatott zenész kezében tisztán és lehetőleg egységes karakterrel kell szólniuk. Emellett ki kell tudni alakítani egy olyan játéktechnikát, ami lehetővé teszi azt, hogy e közös zenélés során a zeneszerszám a neki szánt szerepet egyáltalán betölthesse. (Így pl. a magas furulyáknak virtuóz dallamjátékra is alkalmasnak kell lenniük). Ezért a fizikai korlátok miatt az ennél is kisebb, miniatűr furulyák – bár több cég gyárt ilyeneket – ha szólnak is, hangszernek már nem, legfeljebb gyermekjátéknak tekinthetők.

A Garkleinflötchenen a játékos gyakran egymásba font kezekkel játszik, mert a lyukak annyira közel vannak egymáshoz, hogy az azokat lefogó ujjak egymáshoz érnek. A basszus- és még mélyebb furulyák általában toldalék fúvócsővel rendelkeznek, a játékos gyakran fagottszerűen (akár a testéhez kötve) tartja őket, vagy a gyártó – némely furulya esetén maga a játékos – lábat alakított ki nekik, amelyre állítva a hangszer játék közben stabilan áll vagy könnyen tartható. A tenorfurulyát a legalsó hanglyuk lefogására szolgáló billentyűvel látják el (ez gyakran kettős, hogy a c' mellett a cisz' hangot is le lehessen fogni), még mélyebb furulyák esetén ehhez további billentyűk társulhatnak. A kortárs zenéhez használatos mélyebb furulyák alakja nagyban eltérhet közép- és kora újkori őseikétől, a hangok lefogása pedig bonyolult billentyűrendszer segítségével történik ezeken (pl. a Kunath Instrumentenbau által készített furulyákon). A nagyon mély modern furulyák csöve többszörösen hajlított, ezért méretük nem tűnik olyan nagynak, mint ami mélységükből következne, a reneszánsz építésű furulyák mai változatai viszont impozáns méretűek. A holland Adriana Breukink által készített szubkontrabasszus furulya (kontra B alaphanggal, ami azonban a historikus hangolás miatt nagyjából a mai kontra H-nak felel meg) a talpára állítva több mint 3 méter magas.

A furulyának is létezik már elektroakusztikus – hagyományos módon is használható, de hangszedővel (pickup) ellátott, erősítőhöz csatlakoztatható vagy effektelhető, valamint tisztán elektromos változata is, utóbbi a benne és rajta (a hagyományos, akusztikus hangszer lyukjainak helyén) található érzékelők és a segédbeállítások adataiból folyamatosan állítja elő – tisztán elektronikus módon – a kívánt hangzást.

Reneszánsz és barokk

Legkésőbb a reneszánszra a furulya egész családdá nőtte ki magát, hogy lefedje a teljes zenei hangtartományt. Egy-egy hangszer hangterjedelme két oktávra terjedt ki.

Sopranino furulya, alaphangja f² vagy g²
Szoprán furulya, alaphangja c² (Fifth-Flute), vagy d² (Sixth-Flute) illetve b¹ (Fourth-Flute)
Altfurulya, alaphangja f¹ (néha g¹)
Voice-Flute, alaphangja d¹
Tenorfurulya, alaphangja c¹
Basszusfurulya, alaphangja f⁰
Nagybasszusfurulya, alaphangja B und c⁰
Kontrabasszusfurulya, alaphangja F és Esz

Ha más nincs megadva, akkor az altfurulyát kell választani. Akkoriban az volt a szólóhangszer.

Notáció

A furulyát nem transzponáló hangszerként jegyzik, a garkleinblockflötétől a tenorfurulyáig violinkulcsban úgy, hogy a legalsó hang c¹ vagy f¹. A basszusfurulyától lefelé basszuskulcsban jegyzik, ahol a legalacsonyabb hangot F-ként vagy C-ként jelölik. Néha didaktikai okokból violinkulcsot használnak, ahol a legalacsonyabb hang f⁰ vagy c¹. Német nyelvterületen a régebbi kiadású kottákban csak ritkán adták meg az oktáv transzponálást; az újabb kiadású művekben erre már ügyelnek.

Német nyelvterületen 1600 körül a kórusban megszólaltatott furulyák számára diszkant-, alt-, tenor- és basszuskulcsot használtak. A barokk kéziratokban az altfurulyához átvették a francia violinkulcsot.

Mivel a barokk korszakban a szoprán furulya ritka volt, azért néhány szólamot transzponálva jegyeztek le számára. Így az altfurulyához szokott játékosnak nem kellett fogást váltania.

A modern furulyacsalád hangterjedelmei
C-re hangolva	Írott	Hangzó	F-re hangolva	Írott	Hangzó
Garklein, alaphangja C₆ (c‴)	${ \override SpacingSpanner.strict-note-spacing = ##t \set Score.proportionalNotationDuration = #(ly:make-moment 1/8) \clef treble \omit Score.TimeSignature \relative c' {c!4 \glissando d''!} }$	${ \override SpacingSpanner.strict-note-spacing = ##t \set Score.proportionalNotationDuration = #(ly:make-moment 1/8) \clef "treble^15" \omit Score.TimeSignature \relative c''' {c!4 \glissando d''!} }$	Szopranino, alaphangja F₅ (f″)	${ \override SpacingSpanner.strict-note-spacing = ##t \set Score.proportionalNotationDuration = #(ly:make-moment 1/8) \clef treble \omit Score.TimeSignature \relative f' {f!4 \glissando g''!} }$	${ \override SpacingSpanner.strict-note-spacing = ##t \set Score.proportionalNotationDuration = #(ly:make-moment 1/8) \clef "treble^8" \omit Score.TimeSignature \relative f'' {f!4 \glissando g''!} }$
Szoprán, alaphangja C₅ (c″)	${ \override SpacingSpanner.strict-note-spacing = ##t \set Score.proportionalNotationDuration = #(ly:make-moment 1/8) \clef treble \omit Score.TimeSignature \relative c' {c!4 \glissando d''!} }$	${ \override SpacingSpanner.strict-note-spacing = ##t \set Score.proportionalNotationDuration = #(ly:make-moment 1/8) \clef "treble^8" \omit Score.TimeSignature \relative c'' {c!4 \glissando d''!} }$	Alt, alaphangja F₄ (f′)	${ \override SpacingSpanner.strict-note-spacing = ##t \set Score.proportionalNotationDuration = #(ly:make-moment 1/8) \clef treble \omit Score.TimeSignature \relative f' {f!4 \glissando g''!} }$	${ \override SpacingSpanner.strict-note-spacing = ##t \set Score.proportionalNotationDuration = #(ly:make-moment 1/8) \clef treble \omit Score.TimeSignature \relative f' {f!4 \glissando g''!} }$
Tenor, alaphangja C₄ (c′)	${ \override SpacingSpanner.strict-note-spacing = ##t \set Score.proportionalNotationDuration = #(ly:make-moment 1/8) \clef treble \omit Score.TimeSignature \relative c' {c!4 \glissando d''!} }$	${ \override SpacingSpanner.strict-note-spacing = ##t \set Score.proportionalNotationDuration = #(ly:make-moment 1/8) \clef treble \omit Score.TimeSignature \relative c' {c!4 \glissando d''!} }$	Basszus, alaphangja F₃ (f)	${ \override SpacingSpanner.strict-note-spacing = ##t \set Score.proportionalNotationDuration = #(ly:make-moment 1/8) \clef bass \omit Score.TimeSignature \relative f, {f!4 \glissando g''!} }$	${ \override SpacingSpanner.strict-note-spacing = ##t \set Score.proportionalNotationDuration = #(ly:make-moment 1/8) \clef bass \omit Score.TimeSignature \relative f {f!4 \glissando \clef treble g''!} }$
Nagybasszus, alaphangja C₃ (c)	${ \override SpacingSpanner.strict-note-spacing = ##t \set Score.proportionalNotationDuration = #(ly:make-moment 1/8) \clef bass \omit Score.TimeSignature \relative c, {c!4 \glissando d''!} }$	${ \override SpacingSpanner.strict-note-spacing = ##t \set Score.proportionalNotationDuration = #(ly:make-moment 1/8) \clef bass \omit Score.TimeSignature \relative c {c!4 \glissando \clef treble d''!} }$	Kontrabasszus, alaphangja F₂ (F)	${ \override SpacingSpanner.strict-note-spacing = ##t \set Score.proportionalNotationDuration = #(ly:make-moment 1/8) \clef bass \omit Score.TimeSignature \relative f, {f!4 \glissando g''!} }$	${ \override SpacingSpanner.strict-note-spacing = ##t \set Score.proportionalNotationDuration = #(ly:make-moment 1/8) \clef bass \omit Score.TimeSignature \relative f, {f!4 \glissando g''!} }$
Nagykontrabasszus, alaphangja C₂ (C)	${ \override SpacingSpanner.strict-note-spacing = ##t \set Score.proportionalNotationDuration = #(ly:make-moment 1/8) \clef bass \omit Score.TimeSignature \relative c, {c!4 \glissando d''!} }$	${ \override SpacingSpanner.strict-note-spacing = ##t \set Score.proportionalNotationDuration = #(ly:make-moment 1/8) \clef bass \omit Score.TimeSignature \relative c, {c!4 \glissando d''!} }$	Szubkontrabasszus, alaphangja F₁ (FF)	${ \override SpacingSpanner.strict-note-spacing = ##t \set Score.proportionalNotationDuration = #(ly:make-moment 1/8) \clef bass \omit Score.TimeSignature \relative f, {f!4 \glissando g''!} }$	${ \override SpacingSpanner.strict-note-spacing = ##t \set Score.proportionalNotationDuration = #(ly:make-moment 1/8) \clef "bass_8" \omit Score.TimeSignature \relative f,, {f!4 \glissando g''!} }$
Szub-szub-nagybasszus, alaphangja C₁ (CC)^[10]	${ \override SpacingSpanner.strict-note-spacing = ##t \set Score.proportionalNotationDuration = #(ly:make-moment 1/8) \clef bass \omit Score.TimeSignature \relative c, {c!4 \glissando d''!} }$	${ \override SpacingSpanner.strict-note-spacing = ##t \set Score.proportionalNotationDuration = #(ly:make-moment 1/8) \clef "bass_8" \omit Score.TimeSignature \relative c,, {c!4 \glissando d''!} }$

Története

Már a történelem előtti időkben ismertek furulyaszerű hangszerek. Ezeket csöves csontokból készítették, és már hanglyukak is voltak rajtuk.^[11] Különféle formákban elterjedtek az egész világon.^[12]

A furulya eredetét nem lehet tudni pontosan. Az ókori kelták és germánok által hátrahagyott hangszerleletekben viszonylag sok furulyaszerű hangszert találunk, de a keleti, muszlim kultúrkörből való származás sem kizárható. A legkorábbi középkori ábrázolásokon a 11. századtól kezdve viszont már a legfontosabb vonásaiban a maival azonos hangszer tűnik fel, melyeken két kézzel játszhatók voltak. A legrégebbi fennmaradt középkori furulyák a 14. századból valóak. A középkori furulyát egy darab fából esztergálták, hengeres furata, a ma ismerthez hasonló csőrszerű befúvónyílása volt. Elülső oldalán hét hanglyuk, hátul egy magasan elhelyezett hüvelyklyuk volt ugyanúgy, mint a mai hangszereken.

A korai furulyákon – és egészen a 18. század második feléig általában a fafúvós hangszereken – még nem volt egyöntetű a jobb és bal kéz helyzete játék közben. Gyakran a mai szokástól eltérően a bal kéz kezelte a mélyebb hanglyukakat és a jobb a magasakat, ezért a viszonylag rövidebb kisujj számára fúrt utolsó hanglyuk a többi lyuk tengelyétől kétféle irányban térhetett el. Hogy emiatt ne kelljen kétféle hangszert készíteni, a legalsó hanglyukat két példányban, a kétféle tartásmódnak megfelelően fúrták ki, a fölöslegeset a zenész viasszal betömte.^[13]

A középkor érdekes furulyaszerű hangszere a mindössze három hanglyukkal ellátott egykezes furulya, amely az így felszabaduló másik kéz számára lehetővé tette a dobbal való ritmuskíséretet. E hangszerpárosnak a népi tánczenében használt változatai nyugat-Európában és az amerikai kontinensen a mai napig fellelhetőek. Emellett használtak dupla furulyákat is, az egyiket az egyik kéz, a másikat a másik kéz számára. A ma ismert furulya megjelenése az ábrázolások alapján nem határolható meg, ugyanis nem mindig lehet tudni, hogy milyen típusú furulyáról lehet szó.^[14] Az eredeti leletek ritkák, például az 1940-ben előkerült Dordrecht-furulya a holland Dordrecht városából. Nem lehet megszólaltatni, és feltehetően töredékes; azonban még így is képes fontos információkkal szolgálni a középkori furulyákhoz. 2005-ben Észtországban, Tartuban került elő egy furulya a 14. század második feléből.^[15] 1987-ben Göttingenben találtak egy jobb megtartású furulyát, amely a Göttingeni Egyetem hangszergyűjteményében található.^[16] Vannak műhelyek, amelyek ezeknek a hangszereknek a rekonstrukciójával és utángyártásával foglalkoznak.

A reneszánsz korában a többi fafúvós hangszerhez hasonlóan a furulya is hangfekvés szerint differenciálódott, népes hangszercsaláddá alakult, melyet szintén inkább ábrázolásokból ismerhetünk. Konstrukciója eközben alig változott, továbbra is jellemzően egyetlen darabból készült bő, hengeres furattal. Először a mélyebb hangolású hangszerváltozatok születtek meg, később a család felfelé is terjeszkedett. Csoportos zenére szánták; egyes együttesek tánczenét játszottak, ahogy azt Pierre Attaingnant, Pierre Phalèse és Tielman Susato kiadványaiból ismerhetjük. Más együttesek énekhez adtak kíséretet, vagy helyettesítettek énekeseket: miséket, motettákat, cansone-okat adtak elő. A zenészek improvizációval díszíthették az előadást. Az akkori furulyajáték népszerűségére utalnak az akkori tankönyvek: Silvestro Ganassitól a La Fontegara la quale insegno di suonare il flauto (1535), és Martin Agricolától a Musica instrumentalis deudsch (1529). Michael Praetorius 1618-ban azt ajánlotta, hogy a basszusfurulyát dulciánnal (a fagott ősével) vagy harsonával helyettesítsék. A furulya ebben az időszakban gyakori volt. Fugger gróf (1529 - 1569) hagyatékában 507 fúvós hangszer között 111 furulyát találtak.

A barokk kor elején szétvált az énekes és a hangszeres előadásmód. Ez a zenészektől nagyobb virtuozitást és egy másik hangspektrumot követelt meg, tehát a hangszereknek kevésbé kellett énekszerűen hangzaniuk. Ezt a furulyánál a fúrásmód megváltoztatásával érték el: az addig hengerszerű furatról lefelé szűkülő fúrásra váltottak, és a hanglyukakat egymáshoz közelebb helyezték. Ebből a korból származik a furulya hármas tagolása is. A 16. században terjedt el a hátoldalra fúrt lyuk, amitől a hangzás tisztábbá, világosabbá, fényesebbé, felhangokban gazdagabbá vált. A három részből való összeállítás miatt már nem kellett a legalsó lyukat duplán kifúrni: a zenész a megfelelő helyre forgathatta a legalsó lyukat.

A 17. század elején már hét-nyolcféle különböző hangolású furulya volt használatban, egymástól kvinttávolságra hangolva, közülük a nagybasszus változat testhossza akár a két métert is elérhette. A kisebb méretű hangszereket csőrszerű befúvónyílással látták el, a nagyobb, játék közben lefelé tartott hangszereknek lapos felső része volt hátsó nyílású szélsapkával, a legmélyebbeket visszahajló S alakú fém toldalékcsövön keresztül szólaltatták meg. A mélyebb hangolású furulyákon a legalsó hanglyukat egy fecskefarok-formájú nyitott billentyűvel lehetett elérni.

A barokk zenében a furulyát különböző összeállításokban kezdték használni. Ekkor vált az altfurulya mellett a szoprán és a szopraninofurulya is szólóhangszerré. Claudio Monteverdi L’Orfeo operájának hangszerelésében trombitákat, posaunokat, furulyákat és más hangszereket is foglalkoztatott.

A barokk korai szakasza adta a legelső és legátfogóbb szólóművet a furulya számára, ez volt a Der Fluyten Lust-hof, ami nyomtatásban három kötetben jelent meg, 1648-tól 1654-ig. Szerzője az utrechti vak furulyaművész, Jacob van Eyck, és akkoriban ismert és kedvelt táncokat, dalokat és korálokat tartalmazott különböző variációkban, melyeket aszerint rendezett el, hogy a virtuózabb és nehezebb darabok későbbre kerüljenek. Következtetések szerint Jacob van Eyck még egy reneszánszhoz közel álló, majdnem hengeresen fúrt, egy darabból készült, c² alaphangú furulyát használt.^[17]

Antonio Vivaldi többek között legalább három koncertet írt szopranino furulyára. Vitatott, hogy a szerző milyen alaphangú hangszerre gondolt, lehetett f² vagy d². Amellett több erősen virtuóz koncertet szerzett f¹ vagy g¹ alaphangú altfurulyára és vonósokra is. Johann Sebastian Bach altfurulyákat használt szólóhangszerként a 2. és a 4. branderburgi koncertben, kantátákban és passiókban. A furulyaszonátákat azonban fuvolára szánta.

Angliában többek között Henry Purcell is alkalmazott furulyákat. Később Georg Friedrich Händel hosszas londoni tartózkodása alatt számos szonátát írt furulyára és basso continuora, többek között a The Fitzwilliam Sonatas. Nagyobb művekből, szvitekből, operákból és oratóriumokból kiemelt témák és motívumok térnek vissza ezekben a kisebb művekben. Angliában a barokk korszakban a furulya volt az amatőr zenészek leggyakoribb dallamhangszere. Így sok ismert kompozíciót fogalmaztak át furulyára, mint például Arcangelo Corelli fóliavariációi.

A 17. század második felében a furulyák sokfélesége csökkent, a barokk zene ízlésvilágának megfelelően gyakran szólisztikusan, vagy vonósokkal együtt szólaltak meg continuo-kísérettel. Szükségessé vált, hogy más hangszerekhez lehessen hangolni őket, ezért a többi fafúvóshoz hasonlóan a furulyát is több, egymásba tolható részből kezdték összeállítani. Leggyakrabban akkori elnevezés szerint kisdiszkant, diszkant, alt, tenor és basszus fekvésű furulyákat használtak, felváltva f és c hangolással. Legszélesebb körben az f' hangolású altfurulyát használták. Furatuk kisebb átmérőjű, kúpszerűen enyhén szűkülő formájú lett, ennek megfelelően hangjuk szelídebbé, ugyanakkor felhangokban dúsabbá vált. A hangterjedelem két oktávnyira nőtt. A furulya (és több más fafúvós hangszer) tökéletesítésében nagy szerepe volt Jean Hotteterre párizsi hangszerkészítőnek és zeneszerzőnek.

Jelentős barokk szerzők, akik furulyára komponáltak többek között Johann Sebastian Bach (BWV 1049, 1057), Georg Philipp Telemann, Johann Mattheson, Henry Purcell, Giuseppe Sammertini, Antonio Vivaldi, Benedetto Marcello, Francesco Barsanti, Giuseppe Sammartini, Francesco Mancini, Jacques-Christophe Naudot, Jean-Baptiste Loeillet de Gant, John Loeillet, Andreas Parcham.

Johann Sebastian Bach IV. Brandenburgi verseny 1.
Johann Sebastian Bach IV. Brandenburgi verseny 1.
Johann Sebastian Bach IV. Brandenburgi verseny 2.
Johann Sebastian Bach IV. Brandenburgi verseny 2.
Johann Sebastian Bach IV. Brandenburgi verseny 3.
Johann Sebastian Bach IV. Brandenburgi verseny 3.

Nem tudod lejátszani a fájlt?

A 18. század közepétől a furulyát a sokoldalúbb, árnyaltabb kifejezésmódot lehetővé tevő fuvola fokozatosan kiszorította a hangversenyéletből. A késő barokk egy szakaszában még együtt használták a két hangszert. Telemann koncertót írt furulyára, fuvolára és vonósokra e-mollban, Johann Joachim Quantz pedig C-dúr trioszonátát furulyára, fuvolára és basso continuora.

A 19. században Ausztria-Magyarországon használták a csakan nevű botfurulyát, melynek neve a magyar csákány szóból származik.^[18] Anton Heberle és Ernest Krähmer virtuózok számos kompozíciót hagytak hátra erre a típusra.

A 20. század elejére olyannyira megritkult és ismeretlenné vált a németül Blockflöteként ismert típus, hogy Igor Strawinsky először klarinétnak nézte. Csak később fedezték fel újra.

A 20. század elején fedezték fel újra, elsősorban mint a zenetanulás egyszerű, olcsó segédeszközét. A barokk zeneművek korhű megszólaltatásának igénye pedig elhozta a barokk furulyák reneszánszát. Különösen Arnold Dolmetsch és Peter Harlan járult hozzá, hogy ez a hangszer újra elterjedjen. Az ifjúsági mozgalom felkarolta az olcsó, könnyen beszerezhető és hordozható hangszert, ami a gitár mellett a legnépszerűbbé vált. Több különböző eltérő hangolást vezettek be, hogy könnyebben lehessen különböző hangnemekben játszani.

Különböző zeneszerzők írtak műveket furulyákra, mint Luciano Berio, Jürg Baur, Hans-Martin Linde, John Tavener, Paul Hindemith, Felicitas Kukuck, Malcolm Arnold, Michael Tippett, Benjamin Britten, Leonard Bernstein, Erhard Karkoschka, Mauricio Kagel, Matthias Kaul, Günter Kochan, Kazimierz Serocki, Gordon Jacob, Bertold Hummel és Edmund Rubbra. A furulyák számára írt zenei anyag azóta is bővül, még átdolgozásokkal is.

A pop- és a rockzene is alkalmazza, így megtalálható a Beatles, Rolling Stones, Jimi Hendrix, Yes, Led Zeppelin és Gentle Giant zenéjében. Pete Rose, illetve Paul Leenhout és mások bevezették a jazzbe is. A népzene hagyományos hangszere.

Filmzenékben ritkán használják, többnyire középkori környezetben. Példa rá A Notre Dame-i toronyőr zenéje Alan Menkentől és a Polar Expressz zenéje Alan Silvestritől.

A furulya feje használható ritmus- és effekthangszerként. Ekkor fúvás közben az alsó részt tenyérrel felváltva nyitják és zárják. A hang hangosabb és élesebb, jobban emlékeztet madárdalra.^[19]

2007 óta január 10 a furulya napja.^[20]^[21]^[22]

Népi furulyák

A furulya Európa területén gyakori népi hangszer, általában a régi harántfuvolákhoz hasonlóan hat hanglyukkal. A magyar furulya is jellemzően ilyen, készítéséhez leginkább bodza- vagy juharfát használtak. Furata hengeres, Erdélyben gyakran kúpszerűen szűkülő. Hat hangképző nyílás van rajta. Hangolása, mérete legtöbbször a szoprán- és altfurulyának felel meg. Furulyaszerű magyar népi hangszerek még a hosszú furulya és a fűzfasíp.

Fogásmódok

Habár az egyedi hangszerek fogásmódjai eltérőek lehetnek, két fogásmód terjedt el: a német és a barokk rendszer.

Haladó furulyások és professzionális furulyaművészek inkább barokk fogású furulyákat választanak. Ennek fő jellegzetessége, hogy nemcsak módosított hangokat kell villafogással lefogni, hanem az alaphang kvartját is. A rendszernek nincs köze a barokk furulyákhoz; az első barokk fogásmódú furulyákat Arnold Dolmetsch készítette. Holott Dolmetsch francia volt, a fogásmódot több nyelven is (angol, német, francia) angol fogásnak is nevezik.

A német Peter Harlan egy másik fogásrendszerrel állt elő, ez lett a német fogásrendszer. A fúrást és a lyukak elhelyezését módosította, különösen azzal, hogy az alulról számított harmadik lyukat szűkebbre vette, így az alaphang kvartja villafogás nélkül fogható le. Ez azonban bizonyos módosított hangoknál rontja a hangolás tisztaságát, így minél több módosított hangot tartalmaz egy darab, annál kevésbé lesz tiszta a játék. Ebben a rendszerben is villafogás szükséges a legtöbb módosított hanghoz.

A zenepedagógusok körében vitatott, hogy tanulmányi célokra melyik a jobb fogásrendszer. Ha valaki megszokta a német fogásmódot, akkor nehezebb lesz utána a barokk fogásra átállnia. Megfordítva viszont egy hang, az alaphang kvartjának lefogásának megtanulása több gyakorlást, több türelmet igényel az akkor még kezdő játékostól. Hans-Martin Linde szerint Harlan módosítása egy kisebb jelentőségű átalakítás, ami azonban túl nagy áldozat a hangzás tisztaságának szempontjából.

Mindazonáltal a 20. század végén és a 21. században is mindkét fogásrendszer használatos, habár a német rendszert inkább kezdők használják, akik legtöbbször módosított hangok nélkül, vagy kevés módosított hanggal, legfeljebb egy vagy két előjegyzéssel játszanak, így hangolási problémák nem vagy csak ritkán jelentkeznek.

Fogástáblázatok

Az alábbi ábra a német rendszerű c alaphangú furulya fogástáblázatát mutatja. A felső sorban a C-dúr skála írott c'-től c'''-ig (oktávval magasabban hangzik), alul a kromatikus hangok. A fedett lyukak feketék, a nyitottak fehérek. A legfelső a hüvelyklyuk.

A barokk rendszerű furulyán ehhez képest a legfontosabb eltérés, hogy az (írott) f' és f" hangot, valamint a villafogással (egy vagy több lyuk kihagyásával) képezhető (módosított és/vagy a'' feletti magas) hangok egy részét más módon kell lefogni.

A barokk furulya fogástáblázata: A legalsó hangjegytől 2 oktáv és egy szext^[23]
Hang		Első oktáv								Második oktáv								Harmadik oktáv
Alaphang: F	Alaphang: C	0	1	2	3	4	5	6	7	0	1	2	3	4	5	6	7	0	1	2	3	4	5	6	7	8
F	C	●	●	●	●	●	●	●	●	●	○	●	○	○	○	○	○	◐	●	○	○	●	●	○	○	○
F#/G♭	C#/D♭	●	●	●	●	●	●	●	◐	○	●	●	○	○	○	○	○	◐	●	○	●	●	○	●	●	●
G	D	●	●	●	●	●	●	●	○	○	○	●	○	○	○	○	○	◐	●	○	●	●	○	●	●^{[n 1]}	○
G#/A♭	D#/E♭	●	●	●	●	●	●	◐	○	○	○	●	●	●	●	●	○	◐	○	●	●	○	●	●	○	○
A	E	●	●	●	●	●	●	○	○	◐	●	●	●	●	●	○	○	◐	○	●	●	○	●	●	○	●
A#/H♭	F	●	●	●	●	●	○	●	●	◐	●	●	●	●	○	●	○	◐	●	●	○	●	●	○	○	●
H	F#/G♭	●	●	●	●	○	●	●	○	◐	●	●	●	○	●	○	○	◐	●	●	○	●	●	○	○	○
C	G	●	●	●	●	○	○	○	○	◐	●	●	●	○	○	○	○	◐	●	○	○	●	○	○	○	○
C#/D♭	G#/A♭	●	●	●	○	●	●	◐	○	◐	●	●	○	●	○	○	○	◐	●	○	●	○	○	●	●	●
D	A	●	●	●	○	○	○	○	○	◐	●	●	○	○	○	○	○	◐	●	○	●	○	●	○	○	○
D#/E♭	A#/H♭	●	●	○	●	●	○	○	○	◐	●	●	○	●	●	●	○
E	H	●	●	○	○	○	○	○	○	◐	●	●	○	●	●	○	○

● teljesen fedett lyuk ○ nyitott lyuk ◐ részben fedett lyuk

0 hátsó lyuk, 1-7 elülső lyukak 8 alsó lyuk

↑ Egyes furulyákon ennek a lyuknak zártnak (●), félig zártnak (◐), vagy nyitottnak kell lennie (○) a hang lejátszásához.

A szopránfurulyán az írott c''' feletti hangok megszólaltatására is van mód, ezek fogása azonban az adott hangszer sajátosságainak megfelelően változhat, továbbá szükség lehet a furulya végének befogására is (pl. combbal). (A hangszer alaphangjánál egy fél hanggal mélyebb hangot, jelen esetben az írott kis h-t is meg lehet szólaltatni ezen a módon, ha a furulya végét óvatosan félig lefedjük a combunkkal.) Erre már a barokk zenében számos példát találhatunk pl. Telemann-nál, de más szerzőknél is. Hivatásos furulyások a g'''-t vagy még annál magasabb hangokat is képesek tisztán megfújni. A második oktáv módosított hangjainál is szükség lehet a fogás megváltoztatására a hangszer sajátosságainak megfelelően, hogy a kapott hang tiszta és a többi hanghoz viszonyítva lehetőleg egységes karakterű legyen. Egy adott hangot gyakran többféleképpen is le lehet fogni (segédfogások): ez a gyors játékot vagy pl. a barokk díszítések (pl. trillák stb.) játszását jelentősen megkönnyítheti.

A dinamikai árnyalás lehetőségei a furulyán – a harántfuvolával (a régi zenében flauto traverso, míg a jelző nélküli flauto általában furulyát jelentett) ellentétben – behatároltak, mert a fúvás erősségét megváltoztatva a kapott hang magassága is változni fog. Ezért a zenészek a dinamikai árnyaláshoz is gyakran alternatív fogásokat (piano- és fortefogásokat) használnak a furulyán.

Zenepedagógia

20. század elejei újrafelfedezése óta pedagógiai célokra is használják. Az ifjúsági mozgalom hordozhatósága miatt becsülte. Ezzel egyidőben a tömeggyártás is beindult, így a furulya olcsóvá is vált. A második világháború után egyre gyakrabban használták tanulmányi célokra.

Az alapfogásokat már iskoláskor előtt megtanulhatják a gyerekek. Nincs szükség bonyolult utasításokra vagy virtuozitásra, így hamar jó eredményeket lehet elérni. Másrészt azonban koordinálni kell a nyelvet, a lélegzetet és az ujjakat, ami a kisgyerekek számára nehéz feladat lehet. A fogás és a fúvás technikája túl bonyolult lehet. Ekkor alternatíva lehet csak a fejen gyakorolni.

A német fogású furulya könnyen átalakítható pentaton furulyává. Kisebb módosításokkal más hangkombinációk is elérhetők viszonylag kevés módosítással.

A legegyszerűbb változat lezárja a második és a hatodik lyukat. Német nyelvterületen kaphatók olyan furulyák, melyeken ezek a lyukak le vannak zárva. a 3. és a 7. fok nem játszható. Ezzel előáll a pentaton furulya, amely alkalmas a gyerekekkel való improvizatív játékra. Német nyelvterületen kereskedelmi forgalomban kaphatók D alaphangú szopránfurulyák, melyeken játszhatók a d², e², g², a², h², d³ és e³ hangok, melyek pentaton hangsort alkotnak. Egy magasabb, d² hangolás esetén a lyukak túl közel kerülnek a gyerekkezek számára. A legalsó lyuk és a hátsó lyuk zárása további két hanggal csökkenti a játszható hangok körét. Csak öt hang használható (d², e², g², a², h²), és csak négy ujjat kell koordinálni, a bal kéz gyűrűsujját, a jobb kéz mutató-, középső- és kisujját.

Német nyelvterületen használnak olyan rendszerű furulyákat is, melyeken kevesebb hangot lehet játszani. Itt a jobb kéz középső és kisujja által befogott lyukak (Kunath Sonnenflöte), vagy a jobb kéz által kezelt lyukak vannak lezárva, és a bal kéz kezeli az összes lyukat (Kunath Engelberger Fünftonflöte). Mindkét esetben a d²-től e³-ig terjedő hangok érhetők el. A fogásmódok ekkor eltérnek a C hangolású normál furulyától. Például a g²-t két ujjal kell fogni.

Hopf óvodafurulyái másként működnek, itt a g², a², h², c³, d³ és e³ hangok érhetők el. Itt is öt lyukra van szükség, melyeket a bal kéz mutató- és gyűrűsujja, illetve a jobb kéz mutató- középső- és gyűrűsujja kezel. Villafogásokkal elérhetők a b², cisz³ és disz³ módosított hangok is.

Vannak olyan sípok is, melyeken csak két hang játszható, mert csak egy lyuk van rajtuk.

Források

Van der Meer, John Henry (1988). Hangszerek az ókortól napjainkig. Zeneműkiadó. ISBN 963 330 670 1.
Magyar néprajzi lexikon II. (F–Ka). Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest: Akadémiai. 1979. 232–234. o. ISBN 963-05-1287-4
Brockhaus Riemann zenei lexikon I. (A–F). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1983. ISBN 963-330-474-1

Szakfolyóiratok

Történelmi művek

Martin Agricola: Musica instrumentalis deudsch. 1529
Silvestro Ganassi: La Fontegara la quale insegno di suonare il flauto. 1535
Jacques-Martin Hotteterre: Principes de la flûte. 1707; Reprint (Documenta Musicologica) Bärenreiter 1982, ISBN 3-7618-0074-6.
Michael Praetorius: Syntagma musicum. Band 2, 1619

Szakkönyvek

Karl Geiringer: Instrumente in der Musik des Abendlandes. C. H. Beck, München 1982, ISBN 3-406-09095-8.
Manfred H. Harras: Blockflöte. In: Musik in Geschichte und Gegenwart. Sachteil, B 1: 1576–1600. Bärenreiter, Kassel 1994, ISBN 3-7618-1100-4 und Metzler, Stuttgart 1994, ISBN 3-476-41022-6.
Herbert Heyde: Flöten. Katalog des Musikinstrumenten-Museums Leipzig Band 1, ISBN 3-370-00084-9.
Hermann Alexander Moeck: Ursprung und Tradition der Kernspaltflöten der europäischen Folklore und die Herkunft der musikgeschichtlichen Kernspaltflötentypen (= Edition Moeck. Nummer 4063). Moeck, Celle 1996, ISBN 3-87549-062-2 (Nachdruck der maschinenschriftlichen Dissertation von 1951).
Hermann Alexander Moeck: Zur „Nachgeschichte“ und Renaissance der Blockflöte. In: Tibia. Magazin für Holzbläser. Band 3 (1978), S. 13–20 (online^{[halott link]}; PDF; 12 MB) und S. 79–88 (online^{[halott link]}; PDF; 13 MB). Auch Sonderdruck: Edition Moeck Nr. 4021, Celle 1980.
Hans-Martin Linde: Handbuch des Blockflötenspiels. 8. Auflage der 2. erweiterten Ausgabe, Schott, Mainz 1997, ISBN 3-7957-2531-3.
Christoph Mühle: Untersuchungen über die Resonanzeigenschaften der Blockflöte (= Das Musikinstrument. Band 16). Das Musikinstrument, Frankfurt am Main 1979, ISBN 3-920112-73-3.
Eve O’Kelly: The Recorder Today. Cambridge University Press, Cambridge u. a. 1990, ISBN 0-521-36660-7.
Reclams Musikinstrumentenführer. Reclam, Stuttgart 1988, ISBN 3-15-010349-5.
Ursula Schmidt: Notation der neuen Blockflötenmusik. Moeck, Celle 1981, ISBN 3-87549-013-4.
Erich Valentin: Handbuch der Musikinstrumentenkunde. Gustav Bosse, Regensburg 1980, ISBN 3-7649-2003-3.
Peter Thalheimer: Die Blockflöte in Deutschland 1920–1945. Tutzing 2010, ISBN 978-3-86296-002-6.
Cornelia Stelzer: Die Bedeutung der Blockflöte zur Zeit des Nationalsozialismus (= Wiener Veröffentlichungen zur Musikwissenschaft. Band 52). Hollitzer, Wien 2021, ISBN 978-3-99012-792-6.

Fordítás

Ez a szócikk részben vagy egészben a Blockflöte című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk

A Wikimédia Commons tartalmaz Furulya témájú médiaállományokat.

Jegyzetek

1 2 Béres János: Furulyaiskola I.
↑ Lorenzo Alpert: Die Echoflöte.
↑ Echoflöte auf musicmuseum.eu, abgerufen am 10. Dezember 2013
↑ Josef Wagner: Die „Fiauti d’Echo“ in Johann Sebastian Bachs viertem Brandenburgischen Konzert (BWV 1049). In: TIBIA, Magazin für Holzbläser, Celle, 34. Jahrgang, Heft 4/2009
↑ Sjur Haga Bringeland: Bachs rätselhafte „Echoflöten“. In: Bach-Magazin Heft 32, 2018/2019, Seite 26–27, ISSN 1611-5724
↑ Concerto Köln mit Echoflöten
↑ Martin Agricola: Musica instrumentalis deudsch (1529) Das erste Capitel
↑ Drei Meter groß, hölzern, tieftönig: Das ist die XXL-Blockflöte der Musikhochschule Freiburg, Lisa Petrich, Badische Zeitung, 25. Dezember 2023, abgerufen am 25. Dezember 2023.
↑ Eine Flöte, so groß wie ein Alphorn, Hochschule für Musik Freiburg
↑ "Sub-Subgroßbassblockflöte "Direct Blow", Solo, Sonderlackierung, Paetzold by Kunath". www.kunath.com. 2025. május 4. dátummal az eredetiből archiválva. Hozzáférés: 2025. május 4.
↑ Heinrich Tiefenbach, Marianne Betz: Flöte. In: Reallexikon der Germanischen Altertumskunde (RGA). 2. Auflage. Band 9, Walter de Gruyter, Berlin / New York 1995, ISBN 3-11-014642-8, S. 221–231 (hier S. 222).
↑ Siehe die Zusammenstellung und Systematik bei Hermann Alexander Moeck: Ursprung und Tradition der Kernspaltflöten der europäischen Folklore und die Herkunft der musikgeschichtlichen Kernspaltflötentypen. Moeck, Celle 1996, ISBN 3-87549-062-2.
↑ Brockhaus Riemann, Musiklexikon: Einhandflöte (Flabiol). Digitale Bibliothek, Band 38, Directmedia, Berlin 2004, ISBN 3-89853-438-3.
↑ David Munrow: Musikinstrumente des Mittelalters und der Renaissance. Moeck Verlag, Celle 1980, S. 22.
↑ recorderhomepage.net; abgerufen am 22. Juni 2020.
↑ Älteste Blockflöte Europas befindet sich in Göttingen. Göttinger Tageblatt vom 22. Dezember 2010, abgerufen am 27. Juni 2022.
↑ Lásd itt: Jacob van Eyck: Der Fluyten Lust-hof: erste vollständig kommentierte Gesamtausgabe. Band I. Hrsg. von Winfried Michel, Amadeus Verlag, Winterthur 1984.
↑ Nik Tarasov: Was ist ein Csakan?, Windkanal Ausgabe 2009-1 Artikel als PDF
↑ "Gürzenich-Orchester Köln: Unterrichtsmaterial zum Ohrenauf-Schulkonzert 02 für Grundschulklassen, 2016, S. 21" (PDF). 2016. július 14. dátummal az eredeti (PDF) címről archiválva. Hozzáférés: 2026. március 3.
↑ Archiválva Webarchive-hiba: Dátum hiányzik dátummal a(z) blockfloete.eu archívumban Webarchive-hiba: ismeretlen archívum-URL
↑ http://www.musikpraesenznrw.de/?p=1582
↑ Verena Fischer-Zernin (2014. január 10.). "Tag der Blockflöte: Die Blockflöte – Folterwerkzeug oder Zauberstab?". {{cite web}}: Unknown parameter |in= ignored (súgó); Unknown parameter |zugriff= ignored (|access-date= suggested) (súgó)
↑ "Baroque/English Recorder Fingering Chart", Dolmetsch

Zeneportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap

[24] Egyes furulyákon ennek a lyuknak zártnak (●), félig zártnak (◐), vagy nyitottnak kell lennie (○) a hang lejátszásához.

[Beres-1] 1 2 Béres János: Furulyaiskola I.

[Alpert-2] Lorenzo Alpert: Die Echoflöte.

[3] Echoflöte auf musicmuseum.eu, abgerufen am 10. Dezember 2013

[Wagner-4] Josef Wagner: Die „Fiauti d’Echo“ in Johann Sebastian Bachs viertem Brandenburgischen Konzert (BWV 1049). In: TIBIA, Magazin für Holzbläser, Celle, 34. Jahrgang, Heft 4/2009

[5] Sjur Haga Bringeland: Bachs rätselhafte „Echoflöten“. In: Bach-Magazin Heft 32, 2018/2019, Seite 26–27, ISSN 1611-5724

[6] Concerto Köln mit Echoflöten

[7] Martin Agricola: Musica instrumentalis deudsch (1529) Das erste Capitel

[8] Drei Meter groß, hölzern, tieftönig: Das ist die XXL-Blockflöte der Musikhochschule Freiburg, Lisa Petrich, Badische Zeitung, 25. Dezember 2023, abgerufen am 25. Dezember 2023.

[9] Eine Flöte, so groß wie ein Alphorn, Hochschule für Musik Freiburg

[10] "Sub-Subgroßbassblockflöte "Direct Blow", Solo, Sonderlackierung, Paetzold by Kunath". www.kunath.com. 2025. május 4. dátummal az eredetiből archiválva. Hozzáférés: 2025. május 4.

[11] Heinrich Tiefenbach, Marianne Betz: Flöte. In: Reallexikon der Germanischen Altertumskunde (RGA). 2. Auflage. Band 9, Walter de Gruyter, Berlin / New York 1995, ISBN 3-11-014642-8, S. 221–231 (hier S. 222).

[12] Siehe die Zusammenstellung und Systematik bei Hermann Alexander Moeck: Ursprung und Tradition der Kernspaltflöten der europäischen Folklore und die Herkunft der musikgeschichtlichen Kernspaltflötentypen. Moeck, Celle 1996, ISBN 3-87549-062-2.

[13] Brockhaus Riemann, Musiklexikon: Einhandflöte (Flabiol). Digitale Bibliothek, Band 38, Directmedia, Berlin 2004, ISBN 3-89853-438-3.

[14] David Munrow: Musikinstrumente des Mittelalters und der Renaissance. Moeck Verlag, Celle 1980, S. 22.

[15] recorderhomepage.net; abgerufen am 22. Juni 2020.

[16] Älteste Blockflöte Europas befindet sich in Göttingen. Göttinger Tageblatt vom 22. Dezember 2010, abgerufen am 27. Juni 2022.

[17] Lásd itt: Jacob van Eyck: Der Fluyten Lust-hof: erste vollständig kommentierte Gesamtausgabe. Band I. Hrsg. von Winfried Michel, Amadeus Verlag, Winterthur 1984.

[18] Nik Tarasov: Was ist ein Csakan?, Windkanal Ausgabe 2009-1 Artikel als PDF

[19] "Gürzenich-Orchester Köln: Unterrichtsmaterial zum Ohrenauf-Schulkonzert 02 für Grundschulklassen, 2016, S. 21" (PDF). 2016. július 14. dátummal az eredeti (PDF) címről archiválva. Hozzáférés: 2026. március 3.

[20] Archiválva Webarchive-hiba: Dátum hiányzik dátummal a(z) blockfloete.eu archívumban Webarchive-hiba: ismeretlen archívum-URL

[21] ttp://www.musikpraesenznrw.de/?p=1582

[welt-123738986-22] Verena Fischer-Zernin (2014. január 10.). "Tag der Blockflöte: Die Blockflöte – Folterwerkzeug oder Zauberstab?". {{cite web}}: Unknown parameter |in= ignored (súgó); Unknown parameter |zugriff= ignored (|access-date= suggested) (súgó)

[23] "Baroque/English Recorder Fingering Chart", Dolmetsch

[1]

[2]

[3]

[4]

[5]

[6]

[7]

[8]

[9]

[10]

[11]

[12]

[13]

[14]

[15]

[16]

[17]

[18]

[19]

[20]

[21]

[22]

[23]

[n 1]

Furulya


Más nyelveken
angol: recorder francia: flûte à bec német: Blockflöte olasz: flauto dolce
Besorolás
aerofon → fúvós → ajaksípos dugós furulya
Sachs–Hornbostel-féle osztályozás	421.221.12
Csőhossz	szoprán: 28 cm
Rokon hangszerek	fuvola, hatlyukú furulya, egykezes furulya, hosszú furulya, piccolo
Hangminta
Hangszerjátékos	furulyás
Hangterjedelem

A Wikimédia Commons tartalmaz Furulya témájú médiaállományokat.

Sablon:Ajaksípos hangszerek m v sz Ajaksípos hangszerek
Ókori hangszerek	szürinx
Régi zenei hangszerek	egykezes furulya flageolett
Egzotikus, népi hangszerek	fűzfasíp hatlyukú furulya hosszú furulya okarina oldalfúvós furulya quena sakuhacsi siku szélfurulya tilinkó
Mai hangszerek	furulya fuvola piccolo