Exorcizmus

Assisi Szent Ferenc kiűzi a démonokat Arezzóból; Giotto di Bondone freskójának részlete

Az exorcizmus vagy ördögűzés olyan vallási cselekmény, amelynek célja valamely ártónak tekintett szellemi lény, démon vagy más természetfeletti hatalom elűzése, távoltartása, illetve feltételezett befolyásának megszüntetése. A fogalmat a vallástudomány, a kulturális antropológia és a történettudomány összehasonlító értelemben sokféle hagyomány rítusaira alkalmazza, noha azok teológiai előfeltevései, eljárásai és saját elnevezései jelentősen különböznek egymástól.

A kereszténységben az exorcizmus alapja Jézus Krisztusnak a gonosz fölötti hatalma. Az Újszövetség Jézus ördögűzéseit Isten országa elérkezésének jeleiként mutatja be, nem pedig önálló démonológiai rendszer részeként. A katolikus egyház felfogásában az exorcizmus szentelmény, nem szentség és nem mágia: az Egyház nyilvánosan és tekintéllyel, Krisztus nevében kéri Istent, hogy egy személyt vagy dolgot oltalmazzon meg a gonosztól, illetve szabadítson ki annak feltételezett befolyása alól. A latin egyházban a megszállottnak ítélt személy fölött végzett ünnepélyes, úgynevezett nagy exorcizmust csak a megyéspüspök vagy az általa külön és kifejezetten felhatalmazott, megfelelő tulajdonságokkal rendelkező áldozópap végezheti.

A keresztény egyházak többsége különbséget tesz a vallási értelemben vett megszállottság és a testi vagy pszichés betegségek között. A katolikus előírások szerint a nagy exorcizmus megkezdése előtt kellő bizonyossággal ki kell zárni, hogy a jelenségek természetes betegségből erednek; az exorcistának szükség szerint orvosi, pszichiátriai és más szakértői véleményt kell igénybe vennie. A rítus nem helyettesíti az orvosi ellátást, és egyetlen különös tünet sem tekinthető önmagában a megszállottság bizonyítékának.

Etimológia és fogalmi keret

Az exorcizmus szó a késő latin exorcismus közvetítésével az ógörög ἐξορκισμός szóból származik. Alapja az ἐξορκίζω (exorkizó) ige, amelynek jelentése „esküvel kötelez”, „megesket”, „ünnepélyesen felszólít” vagy „megidéz”. Az összetétel az ὅρκος (horkosz, „eskü”) szóhoz kapcsolódik. A szó nem keresztény nyelvi találmány: a Septuaginta az esküvel való kötelezés értelmében használja, a Máté evangéliuma pedig ugyanezzel az igével írja le, amikor a főpap az élő Istenre kényszeríti Jézust a válaszadásra (Mt 26,63). Az ἐξορκιστής (exorkisztész, „exorcista”) az Újszövetségben az efezusi vándor zsidó ördögűzők megnevezéseként fordul elő (ApCsel 19,13).

A vallástörténeti szakirodalom az exorcizmus fogalmát gyakran tág értelemben használja minden olyan rítusra, amely egy nemkívánatos szellemi jelenlét eltávolítását célozza. E tág kategória alatt azonban egymástól lényegesen eltérő eljárások találhatók: isteni segítségért mondott könyörgések, parancsoló formulák, ráolvasások, gyógyító szertartások, tisztító rítusok, amulettek, füstölések, áldozatok és közösségi szertartások. Az összehasonlító elnevezés ezért nem jelenti azt, hogy a különböző kultúrák azonos lényekről, azonos betegségfelfogásról vagy azonos vallási hatalomról tanítanának.

A keresztény szóhasználatban a következő fogalmak különböztethetők meg:

• A nagy exorcizmus egy feltételezetten megszállott személy fölött végzett, hivatalos és nyilvános egyházi szertartás.
• A kisebb exorcizmusok elsősorban a katekumenátus és a keresztség liturgiájához tartozó imádságok. Nem jelentik azt, hogy a keresztelendőt megszállottnak tartanák, hanem a bűn és a gonosz hatalmának megtagadását, valamint Krisztus oltalmának kérését fejezik ki.
• A szabadulásért mondott könyörgések olyan imádságok, amelyekben a hívek Isten oltalmát és segítségét kérik. Ezek nem azonosak a nagy exorcizmussal, és a világi hívők nem használhatják a démonhoz intézett, egyházi tekintéllyel kimondott parancsoló formulákat.
• Egyes aszketikus, lelkipásztori és exorcista kézikönyvek a kísértés, a külső zaklatás, az „ostromlás”, az obsessio, az infestatio és a possessio fokozatairól beszélnek. E latin szavak használata korszakonként és szerzőnként változott; nem alkotnak egységes, orvosi vagy kánonjogi diagnosztikai osztályozást. A régi latin rituálék például az obsessus szót gyakran éppen a megszállottnak tartott személyre alkalmazták.

Vallástörténeti előzmények

Mezopotámia

Az ókori mezopotámiai társadalmakban a betegség, a balsors, az esküszegés, a tisztátalanság, a boszorkányság és az ártó szellemek működésének magyarázatai egymással összefonódtak. A szövegek többféle szakembert különböztettek meg. Az āšipu vagy mašmaššu olyan tanult rituális szakember volt, aki diagnosztikai szövegeket, ráolvasásokat, tisztító eljárásokat és védelmi rítusokat alkalmazott; az asû inkább gyógyszerekkel és testi kezelésekkel foglalkozott. A két tevékenység nem feltétlenül zárta ki egymást, ezért a mezopotámiai gyógyítást nem lehet egyszerűen „mágikus” és „racionális” orvoslásra szétválasztani.

A nagy ráolvasás-sorozatok közül a Maqlû a boszorkányság feltételezett hatását hárította el, a Šurpu a tisztátalansághoz vagy ismeretlen vétekhez kapcsolt bajok megszüntetését szolgálta, az Utukkū Lemnūtu pedig ártó démonok ellen tartalmazott formulákat. A szövegek isteneket hívtak segítségül, jelképes tárgyakat égettek vagy semmisítettek meg, vizet, növényeket és más anyagokat használtak, miközben a beteg állapotát rituálisan újrarendezték. Ezeket a gyakorlatokat a modern szakirodalom gyakran „exorcizmusnak” nevezi, de nem azonosak a későbbi zsidó vagy keresztény rítusokkal.

Ókori Egyiptom

Az ókori Egyiptom vallásában az istenek, a halottak szellemei, a veszélyes küldöttek és az ártó lények közötti határ nem felel meg a modern „isten–démon” megkülönböztetésnek. Gyógyító és védelmi szövegek isteni neveket, mítoszokat, amuletteket, képeket és rituális cselekményeket alkalmaztak kígyómarás, láz, gyermekbetegség, rémálom vagy veszélyes szellemi befolyás ellen. A cél gyakran nem egy személy testében lakó démon kikényszerített távozása, hanem a kozmikus és testi rend helyreállítása volt.

Egyes történeti elbeszélések, például a bentresi hercegnő története, egy isteni szobor jelenlétéhez kapcsolják egy szellem távozását. Az ilyen források vallási és irodalmi szövegek, nem klinikai jegyzőkönyvek. A rájuk alkalmazott „exorcizmus” elnevezés ezért összehasonlító, nem pedig az óegyiptomiak saját egységes kategóriája.

Görög–római világ

A klasszikus görög δαίμων (daimón) lehetett jóindulatú, ártó vagy erkölcsileg semleges köztes szellemi hatalom. A hellenisztikus és római kori gyógyító, mágikus és vallási szövegek azonban már számos eljárást ismertek ártó szellemek távoltartására. A Görög mágikus papiruszok isteni és angyali neveket, amuletteket, füstölést, esküformulákat és kényszerítő szavakat őriznek. A filozófiai és orvosi szerzők ugyanakkor természetes testi és lelki okokat is tárgyaltak; a különböző magyarázatok egyazon társadalomban egymás mellett éltek.

A római Lemuralia a nyugtalan halottakhoz kapcsolódó házi rítus volt, de nem azonos a személy fölött végzett exorcizmussal. A késő antik világban a zsidó, keresztény, görög, egyiptomi és közel-keleti rituális nyelvek kölcsönösen hatottak egymásra. A keresztény szerzők ezért nem légüres térben alakították ki saját gyakorlatukat, hanem egy olyan környezetben, ahol a gyógyító ráolvasások, isteni nevek és védelmi tárgyak széles körben ismertek voltak.

Zsidó hagyomány

A Héber Biblia kevés olyan jelenetet tartalmaz, amelyet szoros értelemben ember által végzett exorcizmusnak lehetne nevezni. Saul gyötrő állapota Dávid lantjátékára enyhül (1Sám 16,14–23), de a szöveg nem ír le parancsoló ördögűző formulát. A Tóbiás könyvében Ráfael angyal tanácsára a hal szívének és májának füstje elűzi Asmodeust (Tób 6,7–9; 8,2–3). Ez a deuterokanonikus elbeszélés fontos állomása a zsidó démonűző hagyománynak.

A második templom korában az ártó szellemek elleni imák és rítusok gyakoribbá váltak. A Holt-tengeri tekercsek között található „A bölcs énekei” és több apotropaikus zsoltár a pusztító szellemek távoltartását célozza. A kumráni közösség a tisztaságot, az imát, az angyali liturgiát és a gonosz szellemekkel szembeni isteni oltalmat egy összetett kozmológiai keretben értelmezte.

Flavius Josephus egy Eleazár nevű zsidó ördögűzőről számol be, aki a hagyomány szerint Salamonhoz kötött formulát, gyökeret és gyűrűt alkalmazott Vespasianus jelenlétében. Josephus elbeszélése azt mutatja, hogy az 1. században a salamoni bölcsességhez kapcsolt exorcista hagyomány ismert volt, de a történetet nem lehet ellenőrzött orvosi beszámolóként olvasni.

Az Újszövetség korában működő zsidó exorcisták isteni neveket és esküformulákat használhattak. Az ApCsel 19,13–16 elbeszélése Szkéva fiairól éppen azt hangsúlyozza, hogy Jézus neve nem kezelhető önmagában ható mágikus szóként: az apostoli igehirdetéstől elszakított formula sikertelen marad. A későbbi rabbinikus irodalom, a babiloni „varázstálak” és a középkori zsidó amulettek további démonűző és védelmi hagyományokat őriznek, de ezek nem alkotnak minden zsidó közösségre kötelező, egységes liturgiát.

Az Újszövetség

Jézus ördögűzései

A szinoptikus evangéliumok Jézus nyilvános működésének jelentős részeként mutatják be a gonosz vagy „tisztátalan” szellemek kiűzését. A Márk evangéliuma első nyilvános csodája a kafarnaumi zsinagógában történő ördögűzés (Mk 1,21–28). További elbeszélések szólnak a gerázai megszállottról (Mk 5,1–20), a szír-föníciai asszony leányáról (Mk 7,24–30), valamint a görcsöktől gyötört fiúról (Mk 9,14–29). A Máté és Lukács által megőrzött hagyományok több más esetet is említenek.

Jézus eljárásának jellegzetessége az evangéliumok szerint a közvetlen tekintély. Nem hosszú mágikus formulát mond, nem hív segítségül egy nála magasabb szellemi közvetítőt, és nem használ mindig azonos eljárást, hanem rövid paranccsal hallgattatja el és küldi ki a szellemet. Az evangélisták ezt a hatalmat Jézus személyéhez és küldetéséhez kapcsolják. A történeti Jézussal foglalkozó kutatás széles körben jelentősnek tartja ördögűző tevékenységét, miközben annak teológiai, társadalmi és politikai értelmezéseiről vita folyik.

Az evangéliumokban az ördögűzés elsősorban Isten országának jele: „ha én Isten Lelkével űzöm ki a démonokat, akkor elérkezett hozzátok az Isten országa” (Mt 12,28; vö. Lk 11,20). A „hatalmas ember” megkötözésének példázata szerint Jézus működése megtöri a gonosz uralmát (Mk 3,22–27). A tanítványok öröme, hogy a démonok engedelmeskednek nekik, alárendelődik annak, hogy nevük „föl van írva a mennyben” (Lk 10,17–20). Az elbeszélések középpontjában ezért a szenvedő ember helyreállítása és Krisztus győzelme áll, nem a démonok iránti kíváncsiság.

Az Újszövetség több helyen megkülönbözteti a betegséget és a megszállottságot, például külön sorolja a betegeket és a démonizáltakat (Mt 4,24; Mk 1,32–34). Más történetekben a tünetek – némaság, vakság, görcs, önveszélyes viselkedés – a modern orvos számára természetes betegségekre is emlékeztethetnek. A teológiai és a történeti-orvosi olvasat ezért nem ugyanazt a kérdést teszi fel: az előbbi a szöveg vallási állítását, az utóbbi az elbeszélések kulturális nyelvét és lehetséges testi-lelki hátterét vizsgálja.

Az apostoli küldetés

Jézus a tizenkettőt és a hetvenkét tanítványt felhatalmazza a tisztátalan szellemek kiűzésére és a betegek gyógyítására (Mt 10,1.8; Mk 6,7.13; Lk 9,1–2; 10,17–20). Az Apostolok cselekedetei szerint Fülöp evangélista működésekor tisztátalan szellemek távoznak (ApCsel 8,7), Pál apostol pedig Jézus Krisztus nevében kiűzi a jövendőmondó szellemet egy rabszolgalányból (ApCsel 16,16–18). Az ApCsel 19 szembeállítja az apostoli hitet a Jézus nevét puszta formulaként használó vándor exorcistákkal.

A Márk evangéliumának hosszabb befejezése a hívőket kísérő jelek között említi a démonok kiűzését (Mk 16,17). Mivel Mk 16,9–20 a legkorábbi fennmaradt kéziratok egy részéből hiányzik, a szövegkritika ezt későbbi, de korai egyházi hagyományt összefoglaló befejezésként kezeli. A keresztény exorcizmus tanítása nem kizárólag erre a versre, hanem Jézus egész működésére és az apostoli gyakorlatra támaszkodik.

A keresztény exorcizmus története

Az első századok

A 2–3. századi keresztény apologéták az ördögűzést Krisztus hatalmának bizonyítékaként említették. Jusztinosz szerint keresztények Jézus Krisztus nevében olyan embereket szabadítottak meg, akiken más eljárások nem segítettek. Tertullianus az Apologeticum 23. fejezetében nyilvános próbára hívta a pogány hatóságokat, Órigenész pedig azt állította, hogy egyszerű keresztények is imával és Jézus nevének segítségül hívásával űztek démonokat. E beszámolók hitvédelmi céllal íródtak, ezért egyszerre tanúskodnak az ősegyház önértelmezéséről és az apologetikus irodalom retorikájáról.

A korai keresztény gyakorlatban a kimondott parancsot a kereszt jele, a kézrátétel, a rálehelés, a Szentírás felolvasása és az imádság kísérhette. Lactantius, Atanáz, Nagy Szent Vazul és Jeruzsálemi Szent Cirill különösen a kereszt és Krisztus nevének jelentőségét hangsúlyozta. A keresztény szerzők elhatárolták saját gyakorlatukat a mágikus kényszerítéstől: szerintük a hatékonyság nem egy titkos név vagy technika önműködő erejéből, hanem Krisztus tekintélyéből fakadt.

Az első századokban az ördögűzés karizmatikus gyakorlata nem kizárólag felszentelt szolgákhoz kötődött. A 3. század közepére azonban Rómában és más nyugati egyházakban megjelent az exorcista egyházi tisztsége. Kornél pápa Fabius antiochiai püspökhöz írt levelében a római klérus tagjai között említi az exorcistákat, a lektorokat és az ajtónállókat. Az exorcisták fő feladata idővel nem a ritka nagy exorcizmus, hanem a katekumenek előkészítése és a keresztségi szertartásban való közreműködés lett.

Keresztségi exorcizmusok

A keresztség előtti exorcizmus a 3–4. századra Keleten és Nyugaton egyaránt a keresztény beavatás részévé vált. A katekumenek imádságokban megtagadták a Sátánt és cselekedeteit, kelet felé fordulva hitet vallottak Krisztusban, az Egyház pedig Isten oltalmát kérte számukra. Jeruzsálemi Cirill katekézisei részletesen ismertetik az exorcizmusokat, az olajjal való megkenést és a hitvallást.

A szertartás nem abból indult ki, hogy minden megkeresztelendő démoni megszállottságban szenved. A teológiai értelem a bűn uralmából való szabadulás, a régi élet megtagadása és a Krisztushoz tartozás volt. Szent Ágoston a gyermekkeresztségben alkalmazott exorcizmusra az áteredő bűn egyházi tudatának jeleként hivatkozott a pelagiánusokkal folytatott vitában.

A mai katolikus felnőtt-katekumenátusban a „kisebb exorcizmusok” és a skrutíniumok továbbra is a megtéréshez, a bűnnel szembeni küzdelemhez és Krisztus kegyelméhez kapcsolódnak. A gyermekkeresztségben is szerepel a gonosztól való szabadulásért mondott ima. Ezeket nem szabad a nagy exorcizmussal vagy megszállottsági diagnózissal összekeverni.

Az exorcista történeti kisebb rendje

A latin egyház középkori rendi rendszerében az exorcista a négy úgynevezett kisebb rend egyike lett. A szertartásban a püspök átadta a jelöltnek az exorcizmusok könyvét, és a katekumenekre, illetve az energumenusokra való kézrátétel feladatát jelölte meg. A gyakorlatban azonban a nagy exorcizmust egyre inkább papok végezték, az exorcista rend pedig sok helyen a papság felé vezető képzési fokozattá vált.

VI. Pál pápa 1972-es Ministeria quaedam kezdetű apostoli levelével a latin egyházban megszüntette a kisebb rendek korábbi rendszerét, és a lektori, illetve akolitusi szolgálatot laikusok számára is adható intézményes szolgálatként rendezte újra. Az exorcista kisebb rendjét nem tartotta fenn. A mai latin egyházban az „exorcista” nem külön felszentelési fokozat, hanem olyan pap, akit az illetékes ordinárius e feladatra kifejezetten felhatalmazott. A papszentelés önmagában nem jogosít fel a nagy exorcizmus szabad végzésére.

A középkor

A középkori Európában a liturgikus exorcizmus, a szentek karizmatikus gyógyítása, a népi rítusok és a tanult orvoslás egymás mellett létezett. A hagiográfiai elbeszélésekben a démonok kiűzése gyakran a szentség bizonyítéka: Remete Szent Antal, Tours-i Szent Márton, Nagy Szent Gergely műveinek szentjei és a későbbi vitae szereplői imával, ereklyével vagy jelenlétük tekintélyével győzik le a gonoszt. A 12–13. századi szentéletrajzok az ilyen jeleneteket sokszor részletesebb, dramatikus párbeszédekkel adták elő.

A hagiográfiai történeteket műfajuknak megfelelően kell értelmezni. A démon vallomása, a szent nevére történő távozás vagy egy csodás gyógyulás a szerző számára teológiai üzenetet közvetített a szentség, a közbenjárás és Krisztus hatalmáról. Ezek nem szó szerinti jegyzőkönyvek, de nem is pusztán „babonák”: a középkori vallási emlékezet, társadalmi tekintély és gyógyulásértelmezés fontos forrásai.

Bingeni Szent Hildegárd életéhez kapcsolódik a Sigewize nevű nő hosszú megszabadításának története. A középkori forrás a közösségi böjtöt, imát, alamizsnát, liturgikus szövegeket és Hildegárd karizmatikus tekintélyét hangsúlyozza. A történet korábbi enciklopédikus feldolgozásai gyakran regényszerű részletességgel, a műfaji és liturgikus összefüggés nélkül ismertették; a modern kutatás inkább a női vallási tekintély, a hagiográfia és a megszállottság középkori értelmezésének összefüggésében vizsgálja.

A középkori orvoslás nem hiányzott ezekből a társadalmakból. Az egyetemeken és kolostorokban a humorálpatológia, a természetes gyógyszerek, az étrend, a sebészet és a lelki gondozás különböző mértékben kapcsolódott össze. A melankóliát, az epilepsziát, az őrjöngést és más állapotokat természetes okokkal is magyarázták. A „vallásos középkor” és a „tudományos modernitás” egyszerű szembeállítása ezért történetietlen: a természetes és természetfölötti okok mérlegelése ugyanazon szerzőknél is megjelenhetett.

Hivatalos liturgia, mágia és népi gyakorlat

A középkori és kora újkori Európában számos, egymástól eltérő ördögűző könyv és helyi szertartás létezett. Egy részük a püspöki vagy szerzetesi liturgia keretében keletkezett; más szövegek asztrológiai, kabbalisztikus, amulettszerű vagy mágikus elemeket vegyítettek keresztény imákkal. A körök, titkos nevek, mechanikusnak gondolt formulák és kényszerítő tárgyak használata nem tekinthető automatikusan a Katolikus Egyház hivatalos tanításának vagy egységes liturgiájának.

A hivatalos norma és a helyi gyakorlat határa ugyanakkor történetileg nem mindig volt éles. Papok és szerzetesek is használhattak olyan kéziratos gyűjteményeket, amelyeket feletteseik később megtiltottak vagy kijavítottak. A 16–17. századi egyházi reformok éppen a babonás, veszélyes vagy teológiailag bizonytalan elemek kiszűrésére törekedtek. Az exorcizmus történetét ezért nem lehet sem az összes népi rítus egyházi jóváhagyásaként, sem a hivatalos liturgia és a környező kultúra teljes elszigeteltségeként leírni.

A Rituale Romanum 1614-es kiadása

A tridenti zsinat utáni liturgikus rendezés részeként V. Pál pápa 1614-ben kiadta a Rituale Romanum első hivatalos római változatát. A könyv a pap által végzett, misén kívüli szertartásokat – többek között a keresztelést, házasságkötést, betegellátást, temetést, áldásokat és a megszállottak exorcizmusát – gyűjtötte össze. A rituálé nem a semmiből keletkezett: középkori szakramentáriumok, pontifikálék és 16. századi itáliai papi kézikönyvek hosszú fejlődését rendezte egységesebb formába.

A római könyv sokáig elsősorban minta volt, nem pedig minden helyi rítust azonnal megszüntető kizárólagos törvény. A püspökségek saját szertartáskönyveiket fokozatosan igazították hozzá. A De exorcizandis obsessis a daemonio című rész imákat, zsoltárokat, evangéliumi szakaszokat, keresztvetést, szenteltvizet, könyörgő és parancsoló formulákat tartalmazott.

Az 1614-es előírások már kifejezett óvatosságot követeltek. A papnak „elsősorban nem szabad könnyen elhinnie”, hogy valaki démontól megszállott; meg kellett különböztetnie a jelenséget a melankóliától és más betegségektől. A rítus a hagyományos jelek között említette az ismeretlen nyelv beszédét vagy megértését, a rejtett vagy távoli dolgok ismeretét és az életkorhoz vagy állapothoz képest szokatlan erőt, de erősebb bizonyító értéket csak több jel együttes fennállásának tulajdonított. A papnak kerülnie kellett a babonát, a kíváncsiskodást és a démonnal folytatott fölösleges párbeszédet, a gyógyszerek alkalmazását pedig az orvosokra kellett hagynia.

E rendelkezések nem felelnek meg a modern pszichiátria fogalmainak, de cáfolják azt a leegyszerűsítő képet, hogy az egyházi norma minden rendellenes viselkedést automatikusan démoni eredetűnek tekintett. A rítus készítői a korabeli orvosi kategóriák szerint igyekeztek elválasztani a betegséget a ritkának tartott rendkívüli esettől.

Alternatív kora újkori kézikönyvek

A római rítus mellett széles körben terjedtek terjedelmesebb kézikönyvek, például Girolamo Menghi Flagellum daemonum és Fustis daemonum című művei, valamint Maximilian von Eynatten Manuale exorcismorum című gyűjteménye. Ezek testi megszállottságon kívül rontás, házassági „megkötés”, házak, állatok, termés és időjárás feltételezett démoni zavara ellen is közöltek formulákat. Eynatten könyve maga is figyelmeztette az exorcistát, hogy ne használjon az ordinárius által jóvá nem hagyott formulát, tartalma azonban jóval szélesebb és változatosabb volt a római rítusnál.

A kézikönyvek népszerűsége és gyakorlati használata nem bizonyítja minden eljárás egyetemes egyházi jóváhagyását. A helyi püspöki vizsgálatok, tiltások és rítusreformok arra utalnak, hogy az egyházi hatóságok maguk is különbséget tettek a hivatalos exorcizmus, a megengedett áldások és a babonás vagy visszaélésszerű gyakorlat között.

A katolikus tanítás és a mai latin rítus

Teológiai alapok

A katolikus tanítás szerint a Sátán és a démonok teremtett, eredetileg jó angyalok, akik szabad döntésükből fordultak el Istentől. Hatalmuk teremtményi és korlátozott; nem egyenrangú ellenfelei Istennek. A IV. lateráni zsinat megfogalmazása szerint az ördög és a többi démon természetük szerint jónak teremtettek, de saját tettükből váltak gonosszá (DS 800).

Az exorcizmus krisztológiai értelme nem a gonosz iránti érdeklődés, hanem Krisztus győzelmének hirdetése. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint Jézus ördögűzései Isten országának eljövetelét mutatják, az Egyház pedig az ő nevében és tekintélyére támaszkodva imádkozik. A szertartás nem a pap személyes karizmájának, erkölcsi felsőbbrendűségének vagy pszichés erejének bemutatása. A pap az Egyház szolgájaként cselekszik; az eredményt Isten szabad működésétől várja.

A katolikus teológia a szentségektől eltérően a szentelmények hatását az Egyház könyörgő közbenjárásához köti. Az exorcizmus ezért nem működik mechanikusan egy előírt szó, tárgy vagy gesztus által. A szenteltvíz, a kereszt, a Szentírás és más liturgikus jelek a hitet és Krisztus húsvéti győzelmét fejezik ki; mágikus amulettként való kezelésük ellentétes a rítus értelmével.

A szentek közbenjárása

A rítus Szűz Mária, Mihály arkangyal, az angyalok és a szentek közbenjárását is kérheti, különösen a mindenszentek litániájában. A katolikus tanítás megkülönbözteti az egyedül Istennek járó imádást (latria) a szentek tiszteletétől és közbenjárásuk kérésétől (dulia). Az exorcizmus nem tulajdonít a szenteknek Istentől független, önálló hatalmat: a könyörgés címzettje végső soron Isten, a parancsoló formula pedig Krisztus egyházi tekintélyére hivatkozik.

Szentelmény, nem szentség és nem orvosi kezelés

Az exorcizmus nem a hét szentség egyike. Nem azonos a gyónással, a betegek kenetével vagy a pszichoterápiával. A megszállottság feltételezése önmagában nem jelenti, hogy az érintett személy erkölcsileg gonosz, bűnös vagy felelős a megjelenő rendellenes viselkedésért. A lelkipásztori cél a személy méltóságának, testi-lelki biztonságának és szabad akaratának védelme.

A klasszikus teológia szerint egy démon nem „birtokolja” az ember lelkét úgy, hogy megszüntetné annak ontológiai személyességét vagy közvetlenül átvenné a szabad akarat helyét. A possessio a hagyományos magyarázatban a test, az érzéki működések és a külső viselkedés rendkívüli zavarását jelöli. E teológiai leírás nem helyettesít orvosi diagnózist.

A nagy exorcizmus jogi feltételei

Az 1983-as Egyházi Törvénykönyv 1172. kánonja két alapfeltételt rögzít:

1. senki nem végezhet törvényesen nagy exorcizmust a helyi ordinárius külön és kifejezett engedélye nélkül;
2. az ordinárius csak olyan áldozópapnak adhat engedélyt, aki jámborságával, tudásával, okosságával és feddhetetlen életével kitűnik.

Az engedély szólhat egy meghatározott esetre vagy – az egyházmegyei gyakorlat szerint – tartós megbízatásra. Nem igaz az az általános állítás, hogy minden egyházmegyének kötelező külön exorcistát fenntartania. A püspök maga is eljárhat, vagy szükség esetén alkalmas papot bízhat meg. A nagy exorcizmus végzésére nem jogosít fel önmagában egy magánszemély meggyőződése, egy tanfolyam elvégzése vagy valamely karizmatikus közösség megbízása.

A felhatalmazás nélküli pap és a világi hívő nem alkalmazhatja a nagy exorcizmus parancsoló formuláit. A Hittani Kongregáció 1985-ös levele külön megtiltotta, hogy illetéktelenek XIII. Leó hosszabb exorcizmusának formuláját használják, vagy olyan összejöveteleket tartsanak, amelyeken közvetlenül démonokhoz fordulnak, nevüket keresik és válaszokat követelnek tőlük. A rendelkezés nem tiltja az Istenhez intézett józan, jóváhagyott szabadító imákat.

A megkülönböztetés és a szakértők szerepe

A nagy exorcizmust csak körültekintő vizsgálat után lehet megkezdeni. A rítuskönyv hagyományos jelekként említi az ismeretlen nyelv folyékony használatát vagy megértését, rejtett vagy távoli dolgok ismeretét, az életkorhoz és testi állapothoz képest rendkívüli erőt, továbbá az Istennel, Krisztussal, a Szentírással, a szentségekkel és szent jelekkel szembeni szélsőséges ellenszenvet. Ezek nem mechanikus tesztek: színlelés, korábban szerzett ismeret, rendkívüli stressz, pszichés zavar, kulturális elvárás vagy más természetes ok utánozhatja őket.

Az exorcistának ezért nem csupán tünetlistát kell alkalmaznia, hanem a személy történetét, egészségi állapotát, vallási és kulturális környezetét, a jelenségek tartósságát és mások megfigyeléseit is mérlegelnie kell. A modern egyházmegyei gyakorlatban az exorcista gyakran orvossal, pszichiáterrel, pszichológussal és szükség esetén más szakértővel dolgozik együtt. A szakértő feladata természetes betegségek felismerése; nem a démoni jelenlét teológiai igazolása vagy cáfolata.

A pszichiátriai vagy neurológiai kezelés alatt álló személy gyógyszereit nem szabad önkényesen elhagyni. Az öngyilkossági veszély, az önsértés, az akut pszichózis, a görcsroham vagy más sürgősségi állapot azonnali egészségügyi ellátást igényel. A vallási értelmezés nem ad felmentést a betegjogok, a testi épség és a büntetőjogi szabályok alól.

Az 1999/2004-es rítuskönyv

A Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció 1999-ben hirdette ki a De exorcismis et supplicationibus quibusdam című megújított rítuskönyvet; 2004-ben javított tipikus kiadás jelent meg. Ez volt az 1614-es nagy exorcizmus első átfogó liturgikus reformja. A módosítás a II. vatikáni zsinat utáni liturgikus elveket, a gazdagabb szentírási anyagot, a keresztségi hit hangsúlyát és az Egyház közösségi imádságát emelte előtérbe.

A nagy exorcizmus szertartása a következő fő elemekből állhat:

1. az exorcista előkészületi imája és a kereszt jele;
2. köszöntés, rövid bevezetés, szükség szerint víz megáldása és szenteltvízzel való meghintés;
3. a mindenszentek litániája és zsoltárok;
4. evangéliumi szakasz felolvasása;
5. kézrátétel, a Hiszekegy vagy a keresztségi ígéretek megújítása és a Miatyánk;
6. a kereszt felmutatása, szükség szerint rálehelés;
7. Istenhez intézett könyörgő, úgynevezett deprekatív exorcizmus;
8. az előírások szerint és megfontoltan alkalmazható, a gonoszhoz intézett parancsoló formula;
9. hálaadás, amelynek része lehet a Magnificat vagy a Benedictus, végül záró ima és áldás.

A rítus teológiájában hangsúlyosabbá vált, hogy nem a pap mint magánszemély, hanem az imádkozó Egyház könyörög. Ezt a latin szöveg több helyen az egyes szám első személyű „kérem” helyett a többes számú „kérjük” használatával fejezi ki. A deprekatív formula Istenhez fordul; az imperatív formula sem önálló emberi kényszerítés, hanem Krisztus győzelmére és az Egyház kapott tekintélyére hivatkozó parancs.

A szertartást nem nyilvános látványosságnak szánják. Az érintett személy magánéletét, jó hírnevét és egészségügyi adatait védeni kell; a jelenlévők köre korlátozható. A rítus nem engedélyezi a kíváncsiságból folytatott démoni „interjút”, jóslást, titkok keresését vagy a személy megszégyenítését.

A XIII. Leó-féle imák

XIII. Leó pápa idején két különböző szöveg kapcsolódott a gonosz elleni imához. A rövid Szent Mihály-ima 1886-tól a csendes misék után mondott úgynevezett Leó-imák része lett. A misét követő kötelező imák rendszerét az 1964-es liturgikus reform megszüntette; ez nem jelentette a rövid ima betiltását, amelyet a hívek ma is imádkozhatnak.

Ettől különbözik a hosszabb Exorcismus in Satanam et angelos apostaticos, amelyet 1890-ben tettek közzé és később a Rituale Romanum függelékébe is felvettek. A teljes, démonokhoz intézett parancsoló szöveg használata nem világi hívek magánájtatossága. Az 1985-ös hittani levél fenntartotta az ilyen formulákat az arra jogosult egyházi szolgálat számára.

Keleti kereszténység

A keleti keresztény egyházak keresztségi liturgiáiban hangsúlyosak a Sátán megtagadásának és Krisztushoz fordulásnak a formulái. A bizánci rítusban a pap a keresztelés előtt több exorcista imát mond; ezek egy része Nagy Szent Vazul és Aranyszájú Szent János nevéhez kapcsolódik, bár a szövegek pontos szerzősége és kialakulása liturgiatörténeti kérdés.

Az ortodox gyakorlat nem minden helyi egyházban azonos. A püspöki felügyelet, a tapasztalt pap, a böjt, a gyónás, az Eucharisztia, a zsoltárok, a kereszt és az ikonok fontos szerepet kaphatnak. Az ortodox teológia szintén elutasítja a mágikus felfogást: az imádság Istenhez szól, a szentek és ikonok tisztelete pedig az isteni kegyelemre mutat, nem önálló szellemi technika.

A keleti keresztény hagyományban is megkülönböztetendő az egyház hivatalos liturgiája a népi, helyi vagy önjelölt gyógyítók gyakorlatától. Az erőszakos, kényszerítő vagy egészségügyi ellátást akadályozó eljárások egyetlen rítusra való hivatkozással sem válnak elfogadhatóvá.

Protestantizmus és anglikanizmus

A reformáció első nemzedékei nem tagadták a Sátán és a gonosz szellemek létezését. Luther Márton imával, keresztségi hitvallással és Krisztus igéjével kapcsolta össze a gonosszal szembeni küzdelmet; egyes lutheránus keresztségi rendek megtartották az exorcista formulákat, mások később elhagyták őket. Kálvin János és a református hagyomány nagyobb tartózkodással viszonyult az önálló rítushoz, de a démoni kísértést és Krisztus fölötte álló hatalmát vallotta.

A történelmi protestáns egyházakban nincs a katolikus kánonjoggal azonos, egységes exorcista hivatal. A lelkipásztori gyakorlat az imádságra, igehirdetésre, gyónásra, közösségi támogatásra és szükség esetén egészségügyi szakemberek bevonására épül. Az Anglikán Közösség egyes tartományaiban és egyházmegyéiben „szabadító szolgálat” vagy deliverance ministry néven püspöki felügyelet alatt működő tanácsadók segítik a papságot. A hangsúly rendszerint a körültekintő megkülönböztetésen, a titoktartáson és a mentális betegségek felismerésén van.

A pünkösdi és karizmatikus közösségekben a „szabadító szolgálat” széles körben elterjedt. Egyes irányzatok minden hívő számára elérhető imaszolgálatnak, mások különleges lelkipásztori feladatnak tekintik. A gyakorlat a rövid imától és bűnbánati beszélgetéstől a közösségi, parancsoló rítusokig terjed. Mivel nincs egységes felekezeti szabályozás, a teológiai értelmezés és a biztonsági gyakorlat jelentősen különbözhet.

Más vallási hagyományok

Iszlám

Az iszlám hagyományban a Korán és a hadíszok alapján a dzsinnek létezését, a gonosz szem és a sátáni kísértés lehetőségét sok hívő elfogadja. A rukja (arab رقية, ruqya) Korán-versek, könyörgések és isteni nevek recitálásával végzett védelmi vagy gyógyító gyakorlat. A vallásjogászok rendszerint megkülönböztetik a megengedett, Istenhez forduló ruqya sharʿiyya formáját a talizmánokkal, ismeretlen formulákkal, szellemidézéssel vagy tiltott mágiával összekapcsolt eljárásoktól.

Az iszlám gyógyítás és a pszichiátria viszonya országonként és közösségenként változik. Egyes muszlim szakemberek együttműködnek orvosokkal és pszichológusokkal, más környezetekben a vallási magyarázat késleltetheti a kezelést. Az antropológiai kutatás a rukját nem pusztán „babonaként”, hanem a személyes szenvedés, családi kapcsolatok, migráció és vallási identitás értelmezési kereteként is vizsgálja.

Hindu, buddhista és helyi hagyományok

A hinduizmus, a buddhizmus, a tibeti bön, a kínai népi vallás, a japán vallások, az afrikai és amerikai helyi hagyományok sokféle gyógyító és szellemeltávolító rítust ismernek. Ezekben papok, szerzetesek, médiumok, családi specialisták vagy sámánok mondhatnak mantrákat és imákat, mutathatnak be áldozatot, használhatnak vizet, füstöt, zenét, táncot vagy védelmi tárgyakat.

A „megszállottság” nem mindenhol kizárólag negatív. Több kultúrában az ellenőrzött transz, az istenség vagy ős ideiglenes jelenléte vallásilag elfogadott szerep, amelyet nem kell elűzni. Exorcizmusról inkább akkor beszélnek, amikor a jelenlétet ártónak, kényszerítőnek vagy társadalmilag rendezetlennek tekintik. A nyugati démonológiai fogalmak közvetlen rávetítése ezért torzíthatja a helyi jelentést.

Magyarországi történet

Középkori és kora újkori szertartáskönyvek

A történeti Magyar Királyság liturgikus hagyományában az áldások és exorcizmusok a középkori egyházmegyei szertartáskönyvekben jelentek meg. Az esztergomi Obsequiale Strigoniense 1496 és 1560 között több kiadást ért meg, és a késő középkori magyarországi áldásanyag jelentős részét örökítette tovább. Az 1560-as Ordo et ritus Ecclesiae Strigoniensis Oláh Miklós érsek előszavával jelent meg.

Pázmány Péter 1625-ben kiadott Rituale Strigoniense című könyve a római rítushoz igazította az esztergomi szertartásrendet. A megszállott személy fölött végzett római típusú nagy exorcizmus ebben a könyvben jelent meg először teljes formájában a vezető magyarországi rituáléban, és innen több későbbi egyházmegyei kiadványba is átkerült.

A hivatalos szertartás mellett kéziratos és nyomtatott alternatív gyűjtemények is forgalomban voltak. A pannonhalmi Sacra arca benedictionum (1697) középkori eredetű áldásokat és Menghi exorcizmusainak részleteit is megőrizte. A hazai forrásokban mintegy kétszáz, különféle célú benedikció és exorcizmus azonosítható; ezek nagy része közép-európai, nem kizárólag magyar eredetű szöveghagyományhoz tartozik.

Ferences, jezsuita és bencés gyakorlat

A ferencesek népközeli lelkipásztori munkájukban sokféle áldást és védelmi szertartást alkalmaztak. A 17–18. századi ferences rituálékban betegségek, vihar, tűz, kártevők, állatok és emberi szenvedések ellen mondott imák szerepeltek. A jezsuita misszionáriusok a hódoltsági és erdélyi területeken szenteltvizet, Szent Ignác-vizet, ereklyéket, képeket, érmeket, rózsafüzért és Agnus Dei viaszérmeket használtak lelkipásztori és gyógyító szolgálatukban.

A missziós jelentések gyakran diadalmas hangon számoltak be megtérésekről, gyógyulásokról és megszabadításokról. Történeti forrásként értékesek, de apologetikus és rendi céljuk miatt kritikusan olvasandók. A gyakorlat népszerűsége a katolikusokon kívül ortodox keresztények és muszlimok körében is kimutatható; ez a kora újkori vallási határok helyi átjárhatóságát jelzi.

A bencések pannonhalmi és más gyűjteményeiben a liturgikus imák mellett gyógyászati növények, illatszerek és védelmi tárgyak megáldása is előfordult. E szövegekben a korabeli gyógymód, a szentelményi vallásosság és az apotropaikus gondolkodás összekapcsolódott. A modern történész feladata nem az, hogy minden elemet egységesen hivatalos dogmává vagy puszta csalássá minősítsen, hanem hogy elkülönítse a normatív liturgiát, a félhivatalos szerzetesi gyakorlatot és a népi használatot.

Egyházi felügyelet és vitatott esetek

A 18. századi források több olyan esetet őriznek, amikor az egyházi hatóságok túlzónak vagy szabálytalannak ítélték egy pap eljárását. Egy 1720-as évekbeli székelyföldi ügyben az exorcizmus során az Oltáriszentséget a feltételezett démon igazmondásra kényszerítésének eszközeként használták, sőt a megszentelt ostyát a nő testén vagy nyakában tartották. Az eljárás szentségtörés gyanúját és egyházi vizsgálatot váltott ki. A történet nem a hivatalos katolikus rítus normáját, hanem az attól eltérő helyi visszaélés lehetőségét dokumentálja.

A bácskai Zomborban Szmendrovich Rókus ferences 1766 és 1769 között vált ismertté gyógyító és ördögűző tevékenységével. Először a kalocsai rituálé római eredetű szertartását használta, majd Menghi terjedelmesebb kézikönyveihez fordult. A környék ortodox lakossága körében is népszerű szolgálatot a kalocsai egyházi vezetés vizsgálta. Az eset azt mutatja, hogy a püspöki ellenőrzés, a szerzetesi karizma és a helyi gyógyítási igény között feszültség állhatott fenn.

Népi vallásosság és ráolvasások

A magyar népi vallásosság gonoszűző eljárásai közé tartozott a zajkeltés, füstölés, körüljárás, ráolvasás, szentelt tárgyak használata és a betegséget megszemélyesítő formulák. A téli zajkeltő szokások, a viharral, jégesővel, járvánnyal és állatbetegséggel kapcsolatos eljárások nem mind ugyanabból a vallási rendszerből származnak, és nem mind tekinthetők exorcizmusnak.

A középkori és kora újkori egyházi benedikciók szövegei több csatornán kerültek a népnyelvi ráolvasásokba. A betegséget lakatlan helyre küldő, a bajt testrészről testrészre eltávolító és a Szentháromság vagy szentek nevére hivatkozó formuláknak egyaránt vannak egyházi és folklórpárhuzamai. A Peer-kódex és más kéziratok az átmeneti, latin–magyar, liturgikus–népi szövegvilág emlékei.

A hasonlóság nem teszi azonossá a hivatalos körmenetet, áldást és a mágikus védővonal képzetét. A búzaszentelés, a harangozás vagy a viharban meggyújtott szentelt gyertya keresztény értelme lehet Isten segítségül hívása és a közösség figyelmeztetése, miközben a helyi használatban mágikus jelentések is társulhattak hozzá. A történeti néprajz ezért a gyakorlatot több, egymásra rakódó értelmezési rétegben vizsgálja.

Orvosi, pszichológiai és antropológiai megközelítések

Lehetséges természetes magyarázatok

A vallási megszállottságként értelmezett jelenségek mögött különböző testi, pszichés és társadalmi állapotok állhatnak. A szakirodalom többek között az epilepszia, az alvászavarok, a pszichózis, a mániás állapot, a súlyos depresszió, a disszociatív zavarok, a trauma, a poszttraumás stressz zavar, a funkcionális neurológiai tünetek, a szerhasználat és egyes neurológiai betegségek tüneteivel mutatott átfedéseket tárgyalja. A szokatlan hang, a memóriazavar, a görcs, a transz vagy a vallási tartalmú hallucináció nem bizonyít önmagában természetfölötti okot.

A modern pszichiátriai osztályozások kulturális szempontokat is figyelembe vesznek. A DSM–5–TR a disszociatív identitászavar lehetséges megjelenési formái között tárgyalja a nem kívánt „megszállottságformájú” identitásállapotokat, de kizárja azokat a vallási vagy kulturális gyakorlatokat, amelyek a közösségben elfogadottak és nem okoznak kóros zavart. Az ICD–11 hasonlóan csak az önkéntelen, nem kívánt, szenvedést vagy működészavart okozó transz- és megszállottsági állapotokat sorolja a rendellenességek közé, és nem patologizálja az elfogadott vallási rítust.

E kategóriák nem állítják, hogy minden vallási megszállottságélmény egyetlen pszichiátriai betegségre vezethető vissza. A diagnózis az egyén tüneteire, életvezetési zavarára, kulturális környezetére és kizárható testi okokra épül. A „démoni megszállottság” nem orvosi diagnózis, a pszichiátria pedig módszertanából adódóan természetes okokat vizsgál.

Kulturális és társadalmi értelmezés

A kulturális antropológia a megszállottságot kommunikációs és társadalmi jelenségként is tanulmányozza. A transz vagy egy másik hang megszólalása kifejezhet olyan konfliktust, traumát, családi feszültséget vagy társadalmi elnyomást, amelyet az érintett más módon nehezen tud megfogalmazni. A rítus közösségi keretet, figyelmet, erkölcsi nyelvet és reményt adhat a szenvedés értelmezéséhez.

Egyes exorcizmusok során bekövetkező javulást több tényező magyarázhat: a rítusba vetett hit, a közösségi támogatás, a szuggesztió, a konfliktus újraértelmezése, a placebohatás, a figyelem és az érzelmi felszabadulás. Ugyanezek a mechanizmusok kedvezőtlenül is működhetnek. A nocebohatás, a félelem, a démoni értelmezés megerősítése és a csoport elvárása súlyosbíthatja a tüneteket vagy tartós identitást alakíthat ki a „megszállott” szerep körül.

A vallási és orvosi értelmezés nem mindig zárja ki egymást. Egy hívő személy egyszerre kérhet lelkipásztori támogatást és orvosi kezelést. A biztonságos gyakorlat feltétele, hogy egyik fél se követeljen kizárólagosságot olyan területen, amelyhez nincs megfelelő szaktudása.

Kockázatok és visszaélések

Az exorcizmus veszélyessé válhat, ha fizikai erőszakkal, lekötözéssel, ütlegeléssel, éheztetéssel, folyadékmegvonással, mérgező anyaggal, fulladásveszélyes eljárással vagy gyógyszeres kezelés megszakításával jár. Különösen kiszolgáltatottak a gyermekek, a pszichotikus, értelmi fogyatékos, traumát átélt vagy öngyilkossági veszélyben lévő személyek. A vallási motiváció nem szünteti meg az elkövető jogi felelősségét.

Anneliese Michel 1976-ban bekövetkezett halála a legismertebb modern európai esetek egyike. A fiatal nő epilepsziával és pszichiátriai tünetekkel küzdött, miközben hónapokon át katolikus exorcizmusokat végeztek fölötte; alultápláltság és kiszáradás következtében halt meg. Szüleit és a közreműködő papokat gondatlanságból elkövetett emberölés miatt elítélték. Az eset egyszerre vált az exorcizmus kritikusainak hivatkozási pontjává és a későbbi egyházi óvatosság egyik történeti hátterévé.

A katolikus norma nem igazolja az erőszakot vagy az egészségügyi ellátás elhagyását. A rítus célja a személy felszabadítása és védelme; minden olyan eljárás, amely súlyos veszélynek teszi ki, ellentétes a keresztény erkölccsel, a lelkipásztori felelősséggel és a világi joggal. Hasonló visszaélések más vallási és független „szabadító” csoportokban is előfordultak, ezért a kockázatot nem lehet egyetlen felekezethez kötni.

Társadalmi és kulturális hatás

A démoni megszállottság és az exorcizmus erős narratív szerkezete – láthatatlan ellenség, veszélyben lévő személy, rítus és megszabadulás – régóta jelen van a képzőművészetben, az irodalomban és a színházban. A középkori képeken Krisztus vagy egy szent gyakran apró, sötét szárnyas lényként ábrázolt démont űz ki a beteg száján keresztül. A kép nem anatómiai leírás, hanem a láthatatlan szellemi változás vizuális jelképe.

Francisco de Goya: Borgia Szent Ferenc egy haldokló mellett; a festmény a kora újkori exorcizmus képi hagyományát idézi

A modern tömegkultúrára különösen nagy hatást gyakorolt William Peter Blatty 1971-es regénye és William Friedkin 1973-as Az ördögűző című filmje. A mű egy 1949-es amerikai exorcizmus sajtóban terjedő történetéből merített, de a fikció dramatikus elemei alapvetően formálták a közönség elképzelését a megszállottságról, a katolikus papról és a rítusról. A film után az Egyesült Államokban megnőtt az exorcizmussal kapcsolatos érdeklődés és a lelkipásztorokhoz intézett kérelmek száma.

A későbbi filmek – például az Ördögűzés Emily Rose üdvéért, a Dombokon túl és a Démonok között – gyakran valós esetekre hivatkoznak, de történetüket horrorfilmes és jogi dramaturgiához igazítják. A „valós eseményeken alapul” megjelölés nem teszi őket történeti vagy orvosi forrássá. A filmekben elterjedt látványos jelek, a démoni hang, a lebegés, a szent tárgyaktól való azonnali irtózás és a hosszú párbeszéd sokszor inkább az újkori exorcista irodalomból és a modern horror műfajából, mint közvetlenül az evangéliumi elbeszélésekből származik.

Források

• Abusch, Tzvi: The Witchcraft Series Maqlû, SBL Press, Atlanta, 2015.
• Bárth Dániel: Benedikció és exorcizmus a kora újkori Magyarországon, L’Harmattan–PTE Néprajz–Kulturális Antropológia Tanszék, Budapest–Pécs, 2010.
• Bohak, Gideon: Ancient Jewish Magic: A History, Cambridge University Press, Cambridge, 2008.
• Caciola, Nancy: Discerning Spirits: Divine and Demonic Possession in the Middle Ages, Cornell University Press, Ithaca–London, 2003.
• Collins, James M. – Stackhouse, Ian: Exorcism and Deliverance Ministry in the Twentieth Century, Paternoster, Milton Keynes, 2009.
• Cuneo, Michael W.: American Exorcism: Expelling Demons in the Land of Plenty, Doubleday, New York, 2001.
• Dondelinger-Mandy, Patrick: „Le rituel des exorcismes dans le Rituale Romanum de 1614”, La Maison-Dieu, 183–184. (1990), 99–121.
• Katajala-Peltomaa, Sari – Niiranen, Susanna (szerk.): Mental (Dis)Order in Later Medieval Europe, Brill, Leiden–Boston, 2014.
• Laycock, Joseph P. (szerk.): Spirit Possession around the World, ABC-CLIO, Santa Barbara–Denver, 2015.
• Levack, Brian P.: The Devil Within: Possession and Exorcism in the Christian West, Yale University Press, New Haven–London, 2013.
• Nicolotti, Andrea: „Invito alla lettura: possessione diabolica ed esorcismo”, CredereOggi, 41/3. (2021), 167–177.
• Scurlock, JoAnn: Magico-Medical Means of Treating Ghost-Induced Illnesses in Ancient Mesopotamia, Brill, Leiden–Boston, 2006.
• Sorensen, Eric: Possession and Exorcism in the New Testament and Early Christianity, Mohr Siebeck, Tübingen, 2002.
• Suhr, Christian: Descending with Angels: Islamic Exorcism and Psychiatry, Manchester University Press, Manchester, 2019.
• Tamm, Marek: „Saints and the Demoniacs: Exorcistic Rites in Medieval Europe”, Folklore, 23. (2003), 7–31.
• Twelftree, Graham H.: Jesus the Exorcist, Mohr Siebeck, Tübingen, 1993.
• Van Slyke, Daniel G.: „The Ancestry and Theology of the Rite of Major Exorcism (1999/2004)”, Antiphon, 10/1. (2006), 70–116.
• Witmer, Amanda: Jesus, the Galilean Exorcist, T&T Clark, London–New York, 2012.

Egyházi források

• A Katolikus Egyház Katekizmusa, Szent István Társulat, Budapest, 2002, 391–395. és 1673. pont.
• Az Egyházi Törvénykönyv, Szent István Társulat, Budapest, 2001, 1166–1172. kánon.
• Congregatio de Cultu Divino et Disciplina Sacramentorum: De exorcismis et supplicationibus quibusdam, Libreria Editrice Vaticana, 1999; javított tipikus kiadás, 2004.
• Congregatio pro Doctrina Fidei: Inde ab aliquot annis, 1985. szeptember 29.
• Rituale Romanum Pauli V Pontificis Maximi iussu editum, Róma, 1614, De exorcizandis obsessis a daemonio.
• VI. Pál pápa: Ministeria quaedam, 1972. augusztus 15.

További információk

• Bárth Dániel: A zombori ördögűző. Egy 18. századi ferences mentalitása, Balassi Kiadó, Budapest, 2016.
• Giovanni Levi: Egy falusi ördögűző és a hatalom, Osiris Kiadó, Budapest, 2001.
• Pócs Éva: „Démoni megszállottság és ördögűzés a közép-kelet-európai népi hiedelemrendszerekben”, in: Pócs Éva (szerk.): Demonológia és boszorkányság Európában, L’Harmattan, Budapest, 2001, 137–198.
• A Katolikus Egyház Katekizmusának hivatalos angol szövege
• Az Egyházi Törvénykönyv hivatalos angol szövege

Kapcsolódó szócikkek

• Démon
• Démonológia
• Megszállottság (vallás)
• Sátán
• Szentelmények
• Keresztség
• Mágia
• Anneliese Michel